A mosonszentmiklósi Héczné Tóth Mária Magdolna elkötelezett híve a tanulás módszertanának

– Egy év igazgatóhelyettesként, majd egy híján harminc esztendő első számú vezetőként a mosonszentmiklósi tanintézményben. Mi a lényege ezeknek az éveknek? 

– Kihívásokkal teli időszak volt. Végigkísértem jó néhány oktatási reformot, igyekeztem iskolánknak mindegyikből a legjobbat kihozni. De az időszak legfontosabb eseményének az új iskolaépület elkészültét tartom, a 2010-es tanévnyitón adhattuk át rendeltetésének. 

– Héczné Tóth Mária Magdolnára is érvényes volt a minden kezdet nehéz igazsága? 

– Technika–népművelés szakon végeztem a győri tanítóképzőben, és vallom, hogy ott minden ismerettel, tudással, módszertannal felvérteztek bennünket az előttünk álló nem könnyű pályafutásra. Mecséri tanítóként kezdtem Lébény, Mosonszentmiklós és Mecsér nagyközségi közös tanácsi működésén belül, egy év után, 1982-ben kerültem Mosonszentmiklósra. Jó alapokkal kezdtem tanítani, a technikatanári elvégzése után a legfőbb célom az volt, hogy a gyerekeknek olyan praktikus ismereteket adjak, amelyekkel könnyebben tudnak boldogulni az életben. A tantárgyamat mindig kiemelten fontosnak tartottam. 

– Tulajdonképpen mibe avatja be a technika tárgya a tanulókat? 

– Nagyon sokat változott az utóbbi időben, régebben ugyanazt az anyagot kapták a lányok és a fiúk, önállóságra nem volt lehetőség az oktatásban. Az első időkben a famunka, a fémmegmunkálás, a közlekedési és a háztartási ismeretek képezték az ismeretek átadását, mára ez úgy változott, hogy a lányok háztartás-ökonómia-életvitel technológiát, a fiúk modellezést és tárgyalkotást tanulnak. 

– Ennyi idő után, mai gondolkodással mit csinálna másként? 

– Semmit. Ugyanazt, ugyanúgy cselekedném. Közben sokat tanultam, szakvizsgáztam, elvégeztem a pedagógiai szakot, 1995 óta országos szinten kidolgozójával, Oroszlány Péterrel egy módszertani műhelyben elkötelezett híve lettem a tanulás módszertanának. Hosszú évekig tartottam módszertani trénerként tanfolyamokat, ez is fontos helyet foglalt el az életemben. A felső tagozatosok ma évi negyven órában kapják ezt a tantárgyat. Dolgoztam minősítő szakértőként és tanfelügyelőként, az évek során önerőből megírt pályázatokkal pénzt és szellemi megújulást hoztunk az iskolának. Az is örömömre szolgált, hogy gyakori négy-öt napos utazásokon ismerkedhettünk az országgal és a határon túli területekkel, a megyében elsőként pályáztunk a Határtalanul mozgalomra. 

– Mi az, amire elfogultság nélkül büszke lehet? 

– Büszke vagyok arra, hogy a mosonszentmiklósi gyerekek itt, helyben hozzáférhetnek azokhoz a lehetőségekhez, amiért sok városi gyereknek is utaznia kell: művészeti iskolánkban tanulhatnak zenét, alkothatnak a képzőművészeti tanszakon vagy táncolhatnak a néptáncfoglalkozásokon. Életemben mindig nagyon fontos volt az iskola, a család, az egészség és az olvasás. A nyugdíjazással ezeknek a dolgoknak csak a prioritása változott a család javára: voltak ugyan nekünk is egészségi problémáink a férjemmel, de most rendben vagyunk. Negyvennégy éve vagyunk házasok, három gyermekünk mindegyike már önállóan él, és három unoka teszi szebbé a mindennapjainkat. Azon pedagógusok közé tartozom, akik soha nem rejtették véka alá a véleményüket, voltak ezekből ugyan konfliktusok a több mint negyven év alatt, de ezeknek már a nyomai is eltűntek. Az olvasás nélkülözhetetlen elfoglaltságom, minden reggel fél órára könyvvel a kezemben kezdem a napot. Részmunkaidőben, nyugdíjasként pedig tanítok, azt nem lehet abbahagyni, különösen abban az intézményben, amelyre mindig szeretettel gondolok: nemcsak mint épületre, hanem mint közösségre, ahol együtt dolgoztak pedagógusok, szülők, alkalmazottak azokért, akikért épült: a gyerekekért…