Búcsúzás - Temető, folyópart, kandallótető, de van, akiknek ez sem adatik meg Győr-Moson-Sopronban

– Az édesapám is úgy rendelkezett, hogy szeretné, ha szétszórnánk – meséli Benkóné Jancsó Hanna –, de az évek folyamán sikerült erről lebeszélni, mert mi, utódok szerettük volna, ha van hova elmennünk emlékezni rá. Magam mellett tudni holtában is Személyes élménye mellett tizenkét éve már gyásztanácsadóként a hozzá fordulók történetei alapján is úgy látja: az olyan esetekben, ahol nem történt temetés és elvitték a hamvakat, többször érhető tetten a lelki elakadás. – A végső búcsú hiánya kézzelfogható, benne marad az ember a gyászában. A hamvakat van, hogy szétszórják egy olyan helyen, amit az elhunyt nagyon szeretett, vagy saját kertben, udvarban temetik el.

Ez esetben legalább ott lehet rá emlékezni, bár a kollégák, barátok már ide sem biztos, hogy bekéredzkednek egy főhajtásra. Ám többen hazaviszik a hamvakat. Az elhunyt szobájában vagy a nappaliban kis emlékhelyet készítenek neki fényképpel, gyertyával. 

A tapasztalat azt mutatja, hogy sok esetben megnehezíti a gyászfolyamatot, ha nem élünk a temetés szertartásával. – Érzelmi és anyagi okok egyaránt szerepet játszanak ebben. Egyrészt szeretnék, hogy közel legyen a másik, érezzék a jelenlétét. Különösen gyermek gyászolásával kapcsolatban jellemző – tudok olyat, ahol a testvér kérte, hogy legyen valami az addig otthon tartott hamvakkal. A prózaibb ok, hogy drága a temetkezés. Sokan nem tudják megfizetni a teljes szertartást. Olyanról is hallok, hogy ha az idős pár egyik fele elhalálozik, addig hazaviszik a hamvakat, és amikor a társa is meghal, közös temetéssel búcsúznak el tőlük. 

Mindenkinek joga van a döntéshez, de érdemes átgondolnunk: hozzáfér-e a kegyeleti lehetőséghez mindenki, aki gyászolja az illetőt? 

Búcsú nélkül 

A szakember szerint egyre inkább negligáljuk a tradíciókat, a szertartásokat, pedig a lelkünknek szüksége van rájuk. – Arra voltak, hogy segítsék a gyászolókat. Otthon ravatalozás, elsiratás a kórházi körülmények miatt lehetetlenné válik. Ott pedig egy-két óránál hosszabb ideig a halott nem lehet a szobában, de tapasztalatból tudom, hogy azt sem mindig várják meg, és nem tudtunk elbúcsúzni. 

Félelem a fájdalomtól 

Ami régen természetes volt, hogy otthon ápolják a család idős, beteg tagjait, azt nagyon kevesen tudják vállalni. Iszonyatos lelkierő és bátorság kell hozzá. A fájdalmat korunk nagyon nehezen viseli. Semmit nem hagyunk fájni, és egy temetés nagyon nagy fájdalom. Mégis szükséges: a bizonyosságát adja annak, hogy itt véget ért valami, és ezzel kezdenünk kell valamit. Megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de hogy hogyan köszönjünk el valamitől vagy valakitől, azt egyre kevésbé tudjuk. Hiányos területe az életünknek. 

Készülni az utolsó útra 

Érdemes családon belül is beszélgetni arról, hogy ki, mit szeretne, hogyan búcsúzzanak tőle. Ez nem morbid, hanem segíti a családi együttműködést és a gyász lelki folyamatait. – Porból lettünk, porrá leszünk, ez a rendje az életnek, hogy aki megszületett, az meg is hal. A tapasztalat azt mutatja, hogy sok esetben megnehezíti a gyászfolyamatot, ha nem élünk a temetés szertartásával mint közösségi búcsúzással. Az egyházi szertartások alkalmával imádkoznak a következő személyért is, hogy ne érje felkészületlenül a halál. Jó esetben az ember beszélget arról a hozzátartozójával, hogy mit szeretne, ha vele történik valami. Elvégre bárki bármikor elmehet. 

Ha ez tisztázott, akkor a veszteség fájdalmát nem duplázza egy esetleges, a hozzátartozók közötti nézetkülönbség arról, hogy mihez kezdjenek szerettük földi maradványaival.