Visszatérés Mecsérre - Emlékek és élmények a Ladikos fesztiválon

Az otthon, ahol felnőttünk, a szülőfalu, mindannyiunk életében egy különleges helyet foglal el. Az emlékek, az értékek itt gyökereznek. Néhány ember az élet során úgy dönt, hogy visszatér szülőfalujába, hogy újra kapcsolatot teremtsen gyökereivel, találkozzon régi ismerősökkel és újra felfedezze az otthoni közösséget. A szülőfalu gyakran kisebb közösségeket jelent, ahol az emberek egymást ismerik és támogatják. Ez lehetőséget ad a szolidaritásra és az összetartásra. Visszatérésünk lehetőséget ad arra, hogy újra bekapcsolódjunk ezekbe a közösségekbe, és támogatást nyújtsunk, valamint támogatást kapjunk másoktól.

Alaposabban belegondolva, a szülőfalum hűtlen gyermeke vagyok. Kiegyensúlyozott, boldog gyerekkor után végleg elhagytam Mecsért. A Pannonhalmi Gimnáziumból évente csak háromszor engedtek haza, karácsonykor, húsvétkor, meg a nyári szünetre, és még fel sem ocsúdtam, máris katona lettem, ahonnét szintén kevésszer látogathattam haza. Jöttek az egyetemi évek, amelyekből nem sok idő jutott Mecsérre. Bár visszajöttem a Kisalföldre, és én is a Vagongyárban kezdtem el dolgozni, mint sok falubelim, de elhívtak Kaposvárra tanársegédnek egy főiskolára, ahol „fészket raktam”, ott születtek a gyerekeim. Ebből az időszakból Mecsérre csak 1-1 nyári hét jutott a szülőlátogatásra, meg néhány nap karácsonykor és esetleg húsvétkor. Szüleim halála után a látogatásaim a halottak napi gyertyagyújtásra korlátozódtak.

Mozgalmas életem során éltem Moszkvában, a Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként, de tartottam előadást Kanadában, a Torontói Egyetemen, valamint NATO és OECD bizottsági tagként jártam Európa szinte minden országában, sok városában, de amikor lefordulok az M1-es autópályáról, és látom kiírva, hogy Mecsér, különleges érzés vesz rajtam erőt. A faluhoz közeledve meglátom a templomtornyot, az mintha köszönne nekem, és újabb szívdobbanás, amikor előbukkan a Mecsér helységnévtábla.

Múlt ősszel sikerült eljutnom a Simon-Kovács pajtába. Simon Ernő apám jóbarátja volt. Büszke lehet az unokájára, a Kovács Norbira, aki szinte prófétai érzékkel megáldva mentette meg és hozta létre ezt az értéket. Nemcsak a lelki szemeim előtt látom, hogy ez az erőfeszítés szinte kovászként hat Mecsér életére. Éreztem a változást, és akkor döntöttem el, hogy részt veszek a következő Ladikos Fesztiválon.

A változáshoz nyilván közösségi akarat és sok, magát odaszánó ember aktivitása szükséges. Már péntek este nagy megelégedettséggel néztem a sok mecséri önkéntes támogatását a borkóstolón, a polgármester, Csaplár Zoltán hatékony intézkedését a szúnyog-gyérítésben. Sajnos az egykori osztálytársaim legtöbbje már nem érte meg ezt a fejlődést, velük nem találkozhattam, viszont komoly beszélgetéseket folytathattam új ismerősökkel, például Henics Tamással, akiről kiderült, hogy egyetemi adjunktus koromban az ő unokatestvére volt a tanszékvezetőm.

Másnap, a fesztivál során, nagy megelégedettséggel néztem, ahogy a fiatalság, a jövő ígérete vesz részt a munkában, tapsolhattam a helyi óvodásoknak és iskolásoknak. Délután még én is együtt énekeltem dudaszó mellett a helyiekkel. Külön örültem a helyi szereplőkön túlmenően, hogy a legtöbb fellépő őrzi a Szigetközi hagyományokat. Összegzésként a Ladikos Fesztivál lehet akár országos ismertségű rendezvény és nagyon boldog vagyok, hogy részese lehettem. Feltöltődve tértem vissza otthonomba azzal a vággyal, hogy valamilyen módon én is szeretnék részese lenni a mecséri létnek.