Ismerjék meg Barnit, a győri kilencéves világjárót, aki már negyvenhárom országban járt

Még csak hét hónapos volt, amikor először lépett, illetve vitték fedélzetre Tóth Barnát a szülei. Tudták, hogy a kaland nem lesz egyszerű, de a család nem véletlenül döntött így. 

– Régi álmom volt, hogy hajón dolgozhassak, mire végül 2010-ben sikerült – visz vissza a kezdetekhez dr. Tóth Gergely, Barni édesapja. – Alapvetően sebész vagyok, főként a sürgősségi ellátásban dolgoztam, hajóorvosként a teljes fedélzetért felelek. Főtisztként lehetőségem van rá, hogy a család is velem tartson az utakon, így került Barni a fedélzetre. Nem vagyunk állandóan úton, hosszabb-rövidebb időszakokra utazunk el, ilyenkor velem jön a feleségem, Krisztina és Barna is.

– Még nem volt egyéves, amikor először vittük magunkkal – veszi át a szót Rákos Krisztina, Barni édesanyja. – Az első kalandjaira nem is emlékszik, olyan kicsi volt még. Hét hónapos volt, amikor először csatlakoztunk a férjemhez, az egy kilenchetes út volt a karib vidéken. 

– Szerencsére egyikünk sem tengeribeteg, az megnehezítené az életünket – vágott közbe nevetve Barni, aki alig várta már, hogy végre mesélhessen kalandjairól. 

– Háromévesen már emlékszem, hogy készültem az utakra, vártam az új kalandokat – meséli fülig érő mosollyal Barni. – Évente három-négy alkalommal mentünk, alkalmanként hat-nyolc hétre. Nagyon sok kedvenc helyem van a világon, nem is tudnék egyet választani. Szeretnék még visszamenni Bostonba, Ausztráliába is visszavágyom, mert ott az utcán is sétálhatnak gyilkos állatok és imádom a kalandokat. Szingapúrban pedig van egy csoda reptér, ahol van vonat, vízesés, amit éjszaka kivilágítanak. 

– Barni hároméves koráig nem volt min gondolkodni, de amikor óvodáskorú lett, el kellett dönteni, hogy mi legyen az én munkámmal. Addig középvezető voltam egy nagy pénzintézetnél. Át kellett gondolnunk, maradunk-e itthon két fizetésből, hogy együtt legyen a család vagy megpróbáljuk folytatni a tengeri létet – mondja Krisztina, aki feladta a karrierjét az életre szóló kalandért. 

Az, hogy mekkora előnyt jelent Barninak a világutazás, akkor vált a szülei számára is nyilvánvalóvá, amikor iskolás lett. 

– mondja Krisztina. Barni most a győri Kovács Margit negyedikese, amikor éppen utaznak, a hajón kell tanulnia, ami nem mindig egyszerű. 

– Ilyenkor nyolckor nekiállok a tanulásnak és mindent önállóan kell megoldanom. Amikor olyan helyen vagyunk, ami közel van, akkor online be tudok kapcsolódni, de most a karib vidéken éjjel kettő volt, amikor itt reggel nyolc, ilyenkor utólag tanulok a többiekhez képest. Néha nehéz és nem is mindig sikerül koncentrálni – teszi hozzá Barni, aki már most tudja, hogy „endoszkópos doki” szeretne lenni. 

– Amikor kicsi voltam, sokat voltunk anyával a játszóházakban, aztán amikor elsős lettem, jött a Covid, akkor két és fél évig nem is utaztunk, de utána is nagyon szigorú szabályok voltak még a hajón – meséli Barni. 

Ez nem azt jelenti, hogy Barni egyáltalán nem barátkozott. Sőt. Számos nációval, különböző kultúrák szokásaival ismerkedett meg, itthon az osztálytársait is nagyon szereti, imád mesélni, focizni a többiekkel, bejárni a suliba. Édesanyja viszont azt vette észre, hogy Barni történetein keresztül mások is nyitottabbá, elfogadóbbá válhatnak a világ felé, ezért közösen megírták Barni kapitány kalandjait, ami elsőként az ázsiai utazásokat szedi csokorba. 

– Négy kötetet tervezünk és úgy írtuk meg, ahogy nekünk ott a napjaink teltek – mondja Barni és Krisztina szinte egyszerre. – Az érzéseinket fogalmaztuk meg, azt szeretnénk átadni, hogy milyen élmények értek ott minket, hogy más, akinek nincs lehetősége eljutni ezekre a helyekre, megpróbálhassa elképzelni az érzést.