Kiszabadult a Viszkis a kapuvári rácsok mögül - Interjú Ambrus Attilával + fotók

- Mivel van nálunk egy börtönt mintázó szabadulószoba, meghívtuk a Viszkist, próbáljon meg kijutni a zárkánkból, és meséljen nekünk életéről, börtönben töltött éveiről – mondta el Fodor Attila, a kapuvári Holiday Palacsintázó & Ételbár tulajdonosa.

Ambrus Attilával a Kisalföld munkatársa is beszélgetett.

- Miért jött egyik rablás a másik után?
- Azért nem tudtam leállni, mert szerencsejáték-függő voltam. A vállalkozásaimból 10 millió forintot behordtam a játéktermekbe, illetve rengeteget utaztam, mindig elfogyott a pénzem. A börtönben megfogadtam, ha bemegyek még valaha kaszinóba levágom a kezem, de megvan mindkettő.

- Mi volt a börtönben a legnehezebb?
- Nem a falak, nem az őrök, hanem a rabtársak. Illetve, ami nagyon nehéz volt az a szabadulás utáni időszak. Nagyobb falak vettek körül engem kint, mint bent. Számos társadalmi problémával találtam magam szemben. A felém irányuló szeretet, ünneplés nagyon meglepett. Bementem valahova és megtapsoltak, én pedig majdnem elsüllyedtem szégyenemben, mert sem Nobel-díjas fizikus, sem olimpikon nem vagyok. Azt hiszem, társadalmi szelepként működött az én esetem. Az emberek azt látták, viszem a balhét, lekaszáltak, de felálltam és teszem a dolgom.

De ott volt a másik oldal, az előítélet. A megbocsátás sok embernél nem működik, letöltöttem a büntetésemet és amikor kijöttem nagyon sok negatív vélemény ért, hozzáteszem megérdemelten, viszont a lelkemet mérgezték. Döglött oroszlánba szerintem nem illik belerúgni. Joggal utálhat, akire ráfogtam a fegyvert, akinek a szüleit bezártam egy irodába, és nem tudták, hogy onnan kijutnak-e, de akit soha nem bántottam, miért köszörüli rajtam a nyelvét. Ma már tudom kezelni, nincs szükség arra, hogy magyarázkodjak. Mindenki tudja, mit csináltam. Próbálom a családomat tisztességesen eltartani.

- Meghatározó emberek az életében?
- Volt egy őr a börtönben, aki ha szolgálatban volt mindig kicsinált, mégis neki köszönhetem, hogy rendes ember lett belőlem. Ha megláttam, már gyomoridegem volt. Ő vágta le a vadhajtásaimat, ha ő nincs, sose szabadulok. Koszos volt az inge mindig és lenéztem érte. Amikor szabadultam akkor tudtam meg, hogy a felesége tolószékben volt és ő gondoskodott róla. Azért volt piszkos a ruhája, mert nem volt, aki kimossa. Elszégyelltem magam. Ez az ember tanított meg arra, hogy semmilyen alapon nem lehet elítélni, kategorizálni senkit. Ezért tudom az engem ért sértéseket is elengedni.

2002-ben, amikor megkaptam a jogerős, 17 év letöltendő büntetést, akkor halt meg az édesapám, és én ezt egy újságból tudtam meg. Eszembe jutott, hogy nyolc éves koromban ő nekem azt mondta, hogy börtönben fogom végezni, és nem viszem soha semmire. Ezt kaptam 20 éven keresztül és ezzel a hátizsákkal érkeztem meg Magyarországra. Amikor elhunyt, rádöbbentem, az ő jóslata beigazolódott, és ez volt az a pont, hogy rájöttem, muszáj változnom.

- A sportban jöhettek volna sikerek, kiteljesedés?
- Úgy gondolom, igen, amennyiben nem kerülök börtönbe, és négy szezont nem hagyok ki. Ezt nagyon sajnálom, mert nem így akartam bevonulni a történelembe. Ez sajnos nem adatott meg, de azon vagyok, hogy a gyerekeimnek megpróbáljak valamilyen szinten mindent megtanítani, ami nekem kimaradt, természetesen amennyiben van kedvük hozzá.

- Moldvában volt a javítóintézetben.
- Zenész akartam lenni, hangszert loptam, ezért kerültem oda két évre. Futólépésben szedtük a kukoricát. Zacskóval a zsebemben mentem az ebédlőbe, mert mire leültem volna enni, már sípoltak, így beleöntöttem abba az ételt és siettem, mert mindenért nagyon megvertek. A ’80-as években nem voltak ott emberi jogok. A román rendszer ledarált. Gyermekkoromban nagyon sokat olvastam, nekem a könyvek voltak a barátaim és általuk kinyílt a világ. Viszont amellett beszűkült tudattal éltem. Kellett a börtön nekem ahhoz, hogy lenyugodjak és találjak célokat, legyen az életnek valamilyen értelme.

- A szolnoki Gyermekvárosban nemrég előadást tartott. Mit adott át a fiataloknak?
- A legkeményebb hallgatóság a gyerek. Telefont nyomkod, nem érdeklődik, nagyon nehéz a figyelmét lekötni. A saját, átélt történeteimet meséltem főként a javítóintézetről a 14-18 éves szülők nélküli, szegregált fiataloknak. Azzal kezdtem, aki lopott tegye fel a kezét. Magam is felemeltem. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy ha bűnöznek, elkaphatják őket, a kárt pedig meg kell téríteni. Óriási kihívás volt, de ha már két gyereknek tudtam olyat mondani, amire emlékszik, már megérte.

- Mi a véleménye az esztergomi robbantóról?
- Nem beszéltem vele soha, de kirekesztő ember volt, rendszerellenes, utálkozó. Ismerősöktől tudom, sokszor hangoztatta, hogy egyszer úgy robbantja fel magát, hogy visz magával egy csomó embert. Tehát alapvetően szerintem komoly pszichés problémái voltak, de senki nem vette komolyan. Többször mentek ki a kommandósok. Úgy gondolom, a rendőrkutyát kellett volna előre küldeni, hogy ne követeljen emberéletet az akció. Bár így is nagy szerencse volt, hogy a kertben volt egy halastó, és abba estek bele a rendőrök, mert másként több áldozat is lehetett volna. Légvonalban körülbelül 300 méterre lakunk az elkövető házától, de a robbanáskor az ablakaink majdnem beszakadtak.