Arcok és villanások

Aki igazából megtanított engem arra, hogy hol van ez a falucska, egy idősödő, de annál lelkesebb ember volt, a falu első számú embere, Varga Karcsi bácsi. Éveken át irányította Felpécet polgármesterként a maga egyszerű módján, mégis tele elhivatottsággal és szeretettel faluja iránt. Fejébe vette, hogy a kirándulóknak és a turistáknak meg kell ismerniük Felpécet, nem lehet, hogy ennyi értékben és szépségben csak a helybéliek találják örömüket. Nem zavarta, hogy sohasem tanulta az utazásszervezést, csak azt tudta, ami az egésznek a lényege. Ha a házigazda és a vendég együtt jól érzik magukat, akkor kellemes emlékekkel telve térnek majd haza, és elviszik a vendégszerető felpéciek jó hírét szerte a nagyvilágba. Tudtam, hogy némelyik utazási irodában égnek állt az ott dolgozók minden hajaszála, amikor felvették a telefont, és a vonal túlsó végén Karcsi bácsi jelentkezett határozott hangon, hogy intézkedjen a vendégek fogadásáról. Ahogyan szervezett, abban nyoma sem volt forgatókönyvnek, pozíciószámnak vagy kalkulációnak, mégis minden a helyére került. Jutott mindenkinek szállás, jófajta helyi falat és természetesen jó társaság élvezetes és emlékezetes programmal: kirándulás, kocsikázás, kvaterkázás a szőlőben vagy ami éppen adódott. Sokszor túltette magát a jogszabályokon, ha vendéglátásról volt szó, de ezt valahogy mégsem lehetett neki sohasem felróni, mert az eredmény mindig őt igazolta. Mindenütt, mindenkinél otthon volt Felpécen, nyitva állt előtte minden ajtó, tisztelet és szeretet vette körül, ahová csak ment - így éreztem. Oly büszkén mesélte évekkel később is, hogy milyen sok hazai és külföldi csoport fordult meg Felpécen, lelkesen mutogatta a köszöneteket tartalmazó rengeteg képeslapot és a sok-sok fotót. Szíve Felpécért dobogott, és hál'Istennek dobog szerencsére még ma is - régóta nyugdíjasként, immár otthonlakóként... Karcsi bácsi lett a Győr-Moson-Sopron Megyei Falusi Turizmus Egyesület legelső és eddig egyetlen tiszteletbeli tagja.(Nem sokkal előbb, hogy ez az írás megjelent, Karcsi bácsi örökre itt hagyta kedves faluját, és már fentről szemléli, hogyan csetlünk-botlunk tovább, tanultunk-e bármit is abból, amire tanított minket.)

A másik arc akár Karcsi bácsi ellentéte is lehetne. Csupa szerénység és félénkség, ez kölcsönöz valamilyen feledhetetlen bájt egész lényének. Az emlék nem is túl régi, a felpéci tájház avatásának napjához kapcsolódik. Azon a napon újságírók és tévések szállták meg Felpécet, így Bókáék házát is. Marika, a háziasszony azt sem tudta, hová bújjon a kamera és a mikrofon elől, de Pió Márta kedvessége ügyesen átsegítette nagy zavarán. Végül olyan remek kis riport kerekedett a vele készített beszélgetésből, hogy abból mindenki tanulhatott, aki falusi turizmussal foglalkozik. Amit meg nem mondott el szóban, elmondta helyette a porta takarossága, a szobák lakályossága és maga a terített asztal, amely felért egy csendélettel.

A harmadik villanás Dombiné Jolika arca, aki Karcsi bácsitól méltán és megérdemelten vette a kezébe a vendégfogadás szervezésének nagy és önzetlen feladatát. Célratörő és megfontolt természete, kedves arca és jó szervezőkészsége nélkül Felpéc ma sokkal de sokkal szegényebb lenne. Ha hozzá hasonló emberekkel találkozom, az mindig visszaadja a hitemet az emberekben, pedig de sokan fáradoznak azon, hogy csalódott legyek, hogy elvegyék a kedvemet valamitől, amit szívesen csinálok. Jolikának tartozom ezért hálával, meg a hozzá hasonló keveseknek, mert tudom, hogy az ilyen önzetlen és lelkes emberek nélkül azok is szegényebbek lennének, akik képtelenek mindezt felfogni, értékelni. A felpéci tájház, a felpéciek összefogása mind magán viseli Jolika egyéniségének lenyomatát, megfontolt, jó meglátásaival közben sokszor segíti a megyei falusi turizmus egyesület munkáját is, jut ideje mindenre: egyesületre, alapítványra vagy tájházra egyaránt.

A negyedik arcról csak azt tudom, hogy hozzám hasonlóan, vagy még nálamnál is jobban kötődik Felpéchez. Közel 20 éve vagyunk szomszédok Győrött, és merem állítani, hogy ez idő alatt igazi barátság alakult ki köztünk. Tőke Péter, az író és grafikus tanár, az ezermester a szememben szintén felpécinek számít. Azt az emberi tartást, azt a szeretetet, amely családjuk minden tagjára jellemző, valahogy nem tudom elvonatkoztatni a felpéci emberek közvetlenségétől. Tőke Péter, aki legutóbb éppen a hazai képregények elmúlt hatvan-hetven évének történetét írta meg, oly színes és gazdag egyéniség, hogy abba el sem lehet képzelni, mi minden belefér. Valahogy neki is megvannak a korszakai, amelyek néha egymást követik, néha egymásba csúsznak. Grafikáin túl - ha kedve szottyan rá - belekóstol a szobrászatba is. Nemrégiben olyan Hany Istók kisplasztikákat készített egy kapuvári pályázati felhívásra, amilyeneket csak az tud, akinek a figura a lelkében él, aki már írt regényt a lápi fiúról, aki többször is megrajzolta, aki átélte vele gondolatban a lápi élet minden viszontagságát és örömét. Tőke Péter Hany Istók szobrának élt minden porcikája, egyszerre élt benne a figura esetlensége és mérhetetlen ügyessége. Sztereofotóival ámulatba tud ejteni, a 3D-s képek valóban a térben láthatóak, a színek mind eredetiek, természetesek. Most már nyugdíjas pedagógus, még sincs ideje semmire - és ez a jó!

Felpéc és arcok - érzések és benyomások. Nekem kedves mindegyik.

Ez az írás a Felpéci Krónika legutóbbi számában jelent meg első ízben.