Jelentés a pokolból – helyszíni riport az orosz–ukrán háború frontvonalából

„A sérültekkel való lelki foglalatosság mellett, ha kifogynak a gyógyszerek, a tábori lelkész dolga elmenni értük és pótolni azokat” – mesél hétköznapjairól Dimitrij atya, akivel együtt reggelizünk. Sült csirkecombot lakmározunk hagymás krumplival, főtt tojást főtt virslivel. Hogy kibírjuk estig.

– Az egész ukrán hadseregben itt a legjobb az étel. Mert a lelket is beleteszik – mondja, miközben felemelt mutatóujjával ad nyomatékot szavainak.

Az asztalunknál helyet foglaló Nyikolaj, a testes szakács szerényen néz maga elé, majd feláll, megigazítja ruházatát, magához veszi az asztal lábának támasztott géppisztolyt, és szolgálatba indul. Az ebéd ma nem az ő gondja. A sarokban álló asztalon laptop. A mellé állított hangszóróból hazafias, modern zene szól, egy kivetítőn az előadót is látni. A fiatal katonáknak tetszenek a dalok, elvégre nekik írták. Hatással van rájuk, sokáig bennük marad. Egy fal melletti másik asztalon mérleg áll, általa ellenőrizhető az ételadagok súlya. Figyelemreméltó gesztus, ám eddig úgy láttam, hogy még senki sem élt ezzel a lehetőséggel.

– A háborúban mi a legnehezebb egy pap számára? – kérdezem Dimitrijt, aki sokáig várat a válasszal. Lassan, fejét ingatva gondolja végig viszonylag rövid katonalelkészi életének eseményeit.

– Nemcsak a jóban, hanem a rosszban is együtt kell lennem a katonákkal. A szolgálatra indulókkal együtt imádkozom, és vigaszt kell nyújtanom akkor is, ha valamelyiküket elveszítjük. Nemcsak a katonatársak lelkét kell ilyenkor ápolni, hanem a szülőkét, hozzátartozókét is.

– Mit lehet ilyenkor mondani az életben maradottaknak?

– Azt, hogy a lelkek még negyven napig itt vannak közöttünk, velünk együtt léteznek. Figyeljünk rájuk. Aztán felkerülnek a mennybe, ahol biztosan jó hely vár rájuk.

Az atya a hitét az édesanyjának köszönheti. A há­rom osztályt végzett asszony a brezsnyevi éra elvárásait figyelmen kívül hagyva rendszeresen Dimitrijjel együtt ment a templomba. „A fiút itt emelte magához az Úr.” A férfit huszonöt éve szentelték görögkatolikus pappá. Előtte még élt a lehetőséggel, házasságot kötött. Azóta két gyermeke született. Fél éve, csak a háború kezdetétől fogva visel egyenruhát, éli a tábori lelkészek életét. A Kijevhez közeledő harcok elől Lembergbe költöztette a családját. Először két és fél hónapig nem látta őket, most egy hónappal ezelőtt találkoztak.

– Mit tud nyújtani egy férj ilyen helyzetben? Amikor otthon is szükség lenne rá.

– Telefonon sokat beszélgetünk. Minden este szerelmet vallok a feleségemnek. Elmondom, hogy ő az én napocskám, aki számomra huszonhat év után is a legszebb a világon.

A küzdősportokban jártas, a front felé távolodó embert nézve eszembe jut, amit reggeli közben mondott: „Ha a háborúban megsérülök, gyógyíttatásomat a saját költségemen kell megoldanom. Ilyen helyzetekre ugyanis még nem született jogszabály.”

A laktanya udvarán a magyar Katolikus Karitász adományából katonák állítják össze a lakosságnak szánt egyszemélyes csomagokat. Amíg elkészülnek, a közeli épületben Kurecska Antónia gondnoki irodájában kávézunk, eszegetjük a finom házi süteményt. Közben hallgatjuk az asszony bánatát. Negyven nappal ezelőtt vesztette el az édesanyját, aki előtte sohasem járt orvosnál. Amíg a lányánál időzött, kertes házikóján szó szerint átvonult a háború. A mama szíve feladta, mert nem bírta elviselni a rommá vált épület látványát.

Már nem tudom, hogy napközben ki idézte Zelenszkij elnök vízióját: Ukrajna olyan lesz majd, mint Izrael. Ahol emberemlékezet óta, időről időre fellángolnak a harcok. Ez akkor jut eszembe, amikor Kijev mellett, Iprinynél a saját maguk által felrobbantott hidakat és a közeli roncstemetők megszámlálhatatlan, kiégett szerkezeteit mutatják az ukrán katonák. Közelebb érve a világ bármely harcterénél lehetnénk – már ami az elénk táruló látványt illeti: ahogy bárhol, itt is megjelennek a még használható alkatrészekre vadászó „szakemberek”, akik nem örülnek, amikor az idetévedt katasztrófaturisták fényképezik a még működőképes szerkezetekkel kapcsolatos újrahasznosítási akciókat.

Mintha egy őserdőbe lépnék, úgy érzem magam, amikor Bucsában belépek Marija nénihez. A panellakás előszobájának, valamint közlekedőfolyosóinak faláról, sőt a mennyezetet beborító tapétáról is trópusi fák méregzöld ágain trónoló papagájok néznek vissza rám. A konyha üdítő kivétel, ugyanis ide egyszerűbb mintájú tapéta jutott. Ezért aztán jóleső érzéssel köszönöm, hogy itt kapunk helyet. Lekvárfőzés közben érkeztünk, de a néni hamar rendet csinál. Az asztalról eltűnnek a befőttesüvegek fedelei. A felnőtt fiúról, Gyimáról beszélgetünk, akinek holttestére a szomszédok találtak rá.

Az ukrán katonák által kényszerűségből felrobbantott egyik híd miatt a háború elől menekülő és feltorlódó tömeg visszaáramlott ide, ebbe a városba. Az emberek a házak gyorsan benépesülő pincéiben kerestek menedéket. Gyima rajtuk próbált segíteni, amikor az orosz katonák agyonlőtték. Idősebb testvére, Szása volt az, akinek volt lelkiereje a tetemet azonosítani. A temetésre csak öt nap elteltével kerülhetett sor, amikor a házak között állomásozó orosz katonák erre engedélyt adtak. Az oszlásnak indult holttestet Marija és Szása a szabad kezükkel kiásott gödörbe temették. Az orosz tankok közelében, a szemközti ház mellett. A végtisztesség megadásához a Vöröskereszt kellett, az önkéntesek közbenjárásának köszönhetően Gyima teste immár a bucsai temetőben pihen. Ott, ahová azokat a pincében bujkáló gyerekeket temették, akik közé gránátot dobtak csak azért, mert az oroszok felszólítására nem jöttek elő.

Három emelettel Marija néni lakása felett a nyolcvanhárom éves Alena nyit ajtót. Egyedül él, a férje tíz évvel ezelőtt meghalt. A tisztaság láttán cipő nélkül, mezítláb megyünk beljebb. Az asszony a lakást a legutóbbi harcok idején hagyta el, amit azóta sokszor megbánt. Alig látó, beteg szemei miatt nehezen közlekedik, így lefelé menet leesett a lépcsőn. A lövések hangjára a felsőbb emeletekről leszaladó lakók a szó szoros értelmében átgázoltak a folyosón fekvő asszonyon, akinek háta ennek következtében erősen zúzódott, lábujjai eltörtek. Félelmében ekkor őszült meg teljesen.

A később házról házra járó vöröskeresztesek segítettek rajta, fájdalmait enyhítendő orvost hoztak hozzá. A magas vérnyomás és az álmatlanság azonban továbbra is gyötri, a lelki sérülések rendbetételére pedig talán már nem lesz elegendő az idő. Ami az étkezést illeti, a saját testvérét az édesanyjával együtt temető Szása szokott neki meleg ételt hozni naponta egyszer. Egy hónapja minden kifogyott, csak kenyéren és kásán élt. Ezen most segít majd valamelyest a magyar Katolikus Karitász segélycsomagja.

Az eredeti cikket ide kattintva érheti el.