Ez a csalfa idő

Nemsokára négy hete, hogy itt vagyok. Ehhez képest úgy érzem, évek teltek el, mert te jó ég, mennyi minden történt velem! Próbálom összeszedni az élményeket, hogy elmesélhessem, de olyan, mintha óvodás korom összes kirándulását kellene felidéznem. Az első napokban azt számolgattam, mennyi van még hátra, milyen rengeteg idő, mire jönnek a kollégák, aztán anya, aztán megyek Barcelonába, aztán vizsgák és csak utána mehetek haza. Azt hiszem ezt mindenki átéli, aki hirtelen új helyre kerül;  de ami utána jön…

Szóval a teljesség igénye nélkül:

Voltam egy táncmaratonon, amin három órán keresztül három különböző táncot kellett (volna) betanulnunk. Szerencsére találkoztam ott ismerőssel, akinek nagyon megörültem; de azért  mégsem követtem, amikor a harmadik elején feladta és elegánsan kisétált a teremből. Ez nekem is többször megfordult a fejemben, főleg, hogy a háromból két táncot szerintem élő ember nem tud elsajátítani. A kettő közöttit én úgy érzem, remekül leutánoztam; ami egy hip-hop koreográfia volt, de valahogy midig szemben találtam magam a többiekkel a megfordulós lépéseknél…. Nem is értem.
Az utolsó táncot meg egy annyira helyes srác tanítgatta, hogy az ember lánya hatszor annyira figyel, hogy megfelelő szögben tartsa a karjait, miközben ritmikusan egy lábon ugrál…. Hát sok sikert….

Aztán szörföztem az óceánban!!! Vagyis ha pontos akarok lenni, kapaszkodtam a szörfdeszkámba az óceánban, aminek a felét lenyeltem. Ennek két haszna is volt: 1. Utána megehettem teljesen legálisan egy tábla csokit. 2. Eszterke szinte száraz lábbal átsétálhatsz hozzám Amerikából,  fel sem fog tűnni a különbség;  itt is van piros híd és sárga villamos.
Egyébként meg vagyok döbbenve magamon: Életemben először nem érdekelt, hogy áll a frizurám mások előtt (ennek ellenére rengetegen megdicsérik és kiemelik a jó színválasztást, köszi Betti!) és csak élveztem a suhanást és a hatalmas eséseket. Rögtön az első hullám úgy maga alá temetett és fejbevágott a deszkámmal, hogy azt hittem, a homok a felszín és a Nap a mélységben süt. Szerencsére – már elnézést – mások is így jártak, szóval nem éreztem annyira szerencsétlennek magamat, mint amennyire voltam. Egy viszonylag szélcsendes napon is hatalmas hullámokat kaptunk, a többiek a deszkáik alá, én többnyire a nyakamba. És hogy ez mennyire fantasztikus volt!!!! Még az otthoni egyetemmel folytatott több hónapos reménytelen próbálkozásomat is elfelejtettem egy órára, hogy valahogy ugyan hadd tanuljak már és teljesíthessem a kötelezően teljesítendő tárgyaimat…  A nap ragyogott, a tizenöt fokos óceánt legalább tizenhatnak éreztük. Az oktatók  meg szerintem valójában halak voltak. Nem csak azért, mert úgy nézett ki mindenki a csurom víz szörfruhában, hanem mert olyan szinten profi módon tűntek el a hullámok közepében és bukkantak fel valahol egészen máshol. Új ismerősök, új élmények egyetlen délelőtt alatt, ami után még mentem egyetemre, bevásárolni, főztem vacsorát (nagy szakácskodás volt: sülttojás és mikrózható, félkész hamburger), aztán beszélgettem a lakótársaimmal és ha az emlékezetem nem csak, még tanultam is!
Az pedig, amikor érzed a talpadon a hullámot, ami felkap, megemel és sokkal nagyobb sebességgel repít a part felé, mint hitted volna, csodás érzés. Akkor és ott nem is fontos, hogy sikerült-e felállni, vagy triplaszaltóval zuhansz a tengerbe, de úgy érzed, tied az egész óceán, sőt, az egész világ.

Ez a Bajnokok Ligája!!!!

Hasonlót tapasztaltam a Benfica stadionjában is, amikor a Bajnokok Ligáján dolgozhattam!
Hogy mekkora álom vált ezzel valóra, azt csak azok érthetik, akik legalább annyira szeretik a focit, mint Messi, Iniesta és Pep Guardiola összeadva. Nem csak, hogy elmehettem egy meccsre, hanem dolgozhattam is rajta! Írhattam róla! Nem egy mezei drukker voltam a sok közül, hanem egy újságíró, akin keresztül még sokan leshettek be a találkozóra. És milyen találkozóra?! Ez Európa, ha nem az egész világ legrangosabb tornája, a legjobbak lépnek benne pályára és győznek. És győzött is a hazai csapat, érezhettem a földrengést az Estadio da Luzban, amikor a hazai csapat betalált a kapuba! Szakmailag pedig: Elképesztően érdekes volt látni egymás mellett, hogyan dolgoznak a portugál és német újságírók; hallani a mellettem ülő német kommentátor hangját, akit otthonában több százezren figyelnek… Még most is borsózik tőle a karom.  A recordos kollégákkal bemehettem a sajtótájékoztatóra is, ahol az emberek olyan kedélyesen és lazán beszélgettek egymással, mintha az ETO két tartalék játékosát vártuk volna, nem pedig két világhírű csapat, az SL Benfica és Borussia Dortmund vezetőedzőjét. Míg előbbi mintha maga is meglepődött volna az egy gólos győzelmén, jókedvűen, nevetgélve beszélt, addig utóbbi trénerről több ízben azt hittem, hogy lefordul a székről a nagyjából öt perces nyilatkozata alatt. És azt a megváltást az arcán, amikor felállhatott és kimehetett a teremből…
Amikor valami nem sikerül, vagy túl nehéz akadályba ütközöm, gyakran gondolok Guardiolára és az ő munkásságára, mert látom, hogy mit ért el és azt is, ehhez miken ment keresztül; és hétről hétre újabb meccsek, újabb nehézségek várnak rá, amiket a jelenlegi helyzetében fokozottan kellemetlennek érezhet néha. Na, most ez a nyilatkozat is bekerült, a „másoknak sem megy minden kisujjból” emlékeim közé, amikkel bíztatni tudom magam.
Az meg, hogy a meccs elején láthattam körberepülni a pályát egy igazi sast és hallgathattam a csupa szív drukkerek éneklését, minden  várakozásomat felülmúlta. Hajnali egykor jöttünk el a stadionból, addig a többi újságíróval egy szobában írtuk a cikkeinket. Mint a profik….

Természetismeret óra az óceáriumban.

Két barátommal (igen, vannak barátaim, és milyenek!!!) elmentünk az ocenáriumba is, Európa egyik legnagyobb akváriumába. És teljesen úgy viselkedtünk, mint a gyerekek… (Szinte hallom, ahogy a hazai szerkesztőségben megjegyzik, a Rita mindig úgy viselkedik…) Láttuk Senillát a Némó nyomából, cápát a Cápából, pingvint a Táncoló talpakból és még vagy egyezer állat- és növényfajt. Egy egész napot el lehetne ott tölteni 14 euróért  felnőtteknek, bár az ötletemet, hogy szerezzünk egy gyereket valahonnan és menjünk be családi jeggyel, mindenki elvetette. Persze csak ez után derült ki, hogy újságíróként amúgy ingyen bemehettem volna… Szóval mostantól mindenhol úgy kezdem a jegyvásárlást: Olá! Van itt kedvezmény újságíróknak? Csak az a baj, hogy a nyelvet is pontosan így használom, ahogy írtam, ezért valami miatt nem nagyon értenek meg, csak portugálul gagyognak.

Épp mint a szomszéd néni, akit nagyon szeretek, mert süt nekünk sütit és nagyon kedves. Az ő kedvéért megtanultam, hogy Olá, Boa Tarde, de ő ebből azt szűrte le, hogy a komplett életrajzát elmondhatja, vagy a helyi időjárást, esetleg a házirendet portugálul. Fogalmam sincs, miről szokott magyarázni, amikor tíz percen keresztül áll előttem a lépcsőházban, de nagyon kedves hangon beszél és mindig mosolyog és mit tagadjam, a vállveregetés is jólesik, amiben ilyenkor részesít.

Mindezek mellett a szerkesztőségbe is bejárok, ami közvetlen a Benfica stadionja mellett van, így minden második nap, mikor dolgozom, meglátogathatom Fehér Mikit is és átélhetem azt a különleges bőrt megborzongató, de szívet átmelengető érzést, amit mindig érzek a futballstadionoknál. Csakhogy a metróhoz a Colombo bevásárlóközponton is át kell haladni, aminek az az eredménye, hogy minden alkalommal, amikor dolgozom, nem hogy pénzt keresnék, inkább szegényebb leszek. A szerkesztőségre visszatérve: Imádom a piros dekorációt, nagyon jó hangulatot sugároz; csak ezt az életnagyságú Ronaldo és Figo képet nem bírom a falon, nem értem, miért nem lehetne egy Messit kitenni. Főleg, hogy azok a kollégák, akikkel már sikerült angolul értekeznem eddig mind Barca drukkerek voltak. Velük voltam a BL meccsen és azóta is mindig nagyokat köszönnek és mosolyognak rám. Az első cikkem tetszett a főnökömnek, Sergionak (hát hogy lehet valakinek ilyen király neve?????), szóval reménykedem, a többi is jó lesz.  Bár ezt megint nem gondoltam át, hogy nekem le kell még fordítanom angolra az írásaimat, már ha eljutok odáig, hogy legyen írásom, mert ugye portugálul nem tudok anyagot felvenni, hiába lennének ötleteim.

Az új haverunk.

Kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik még a vacsora az olasz lakótársakkal. Kevés ilyen vidám embert ismerek, akik mellette meg intelligensek is. Nagyon viccesek és két nap alatt még arról is sikerült meggyőznöm őket, hogy ki kell nyírnunk a pók családot, akik a konyhánkban élnek, mert lassan már többen vannak, mint mi. De előbb még elnevezhettem kettőt közülük, így lett a két kisebb fiúcska Kabát és Péter. Meg tudom magyarázni, az olaszok egy tipikus magyar nevet akartak, majd engedélyezték, hogy egy magyar focistát is válasszak.

A napokban pedig a Brazil lány is megérkezett, aki az utolsó üres szobát elfoglalta. Nagyon kedves, jópofa csaj. Egyik este megnéztük együtt életünk legunalmasabb filmjét és pattogatott kukoricát vacsoráztunk csokival. Aztán másnap elmentünk vele, két osztrák barátjával, egy portugál haverjával és az ő lakótársaival vacsorázni és sangriázni. Elképesztő vicces társaság jött össze mindenféle nemzetiségből, hihetetlen menyit lehet ugratni az olasz srácot az állandó gesztikulációival, na meg engem, hogy most akkor éhes vagyok vagy nem? Mert ha nem, akkor miért mondogatom mindig, hogy Hungary. (Anyu, ez azért vicces, mert angolul az éhest úgy mondjuk, hogy hungry).

Be kell vallanom, hogy igaza lett azoknak, akik szerint fantasztikus lesz Lisszabonban élni. Meg kell tanulni bizonyos dolgokat, például, hogy hol kell bekapcsolni ezt a borzalmas porszívónak nevezett szerkezetet, és hogy nem kell erőltetni semmit, csak élvezni kell a programokat és az életet.

De ha ez megvan, akkor rájön az ember, hogy ez az öt hónap, amiből egy szinte már le is telt, túl gyorsan fogy el.

Galéra még több képpel az Oceanariumból: https://www.kisalfold.hu/kepek/europa_egyik_legnagyobb_tengeri_akvariumaban_jart_munkatarsunk_lisszabonban_fotok_kamocsai_rita/2051132/