Andor Éva ajánlásával - A betűk morajlása

Alessandro Baricco Tengeróceán című könyvében sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységéből gyógyulását a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thornton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Részlet a Tengeróceán című regényből

Este. Az Almayer fogadó. Szoba az első emeleten, a folyosó végén. Íróasztal, petróleumlámpa, csönd. Szürke köntös, benne Bartleboom. Szürke papucs, benne a lába. Az íróasztalon fehér papír, toll, tintatartó. Ír, Bartleboom. Ír.

Én még soha nem ültem hajón.

Holnap hozzálátok a vizsgálódásaimhoz. A hely eszményinek látszik. Tisztában vagyok a vállalkozás nehézségével, de Ön tudja – a világon egyedül Ön –, mennyire el vagyok szánva, hogy befejezzem azt a kutatást, melynek gondolata tizenkét éve egy szerencsés napon fogant, s azóta munkálkodom rajta. Bátorít a gondolat, hogy Önt egészségben, lelkét békében tudhatom.

Valóban nem gondoltam még rá soha: de csakugyan nem ültem még hajón.

E világtól elhagyatott helyre elkísér a bizonyosság, hogy ott a távolban őrzi emlékét annak, aki Önt szereti és mindig marad az Ön

Ismael A. Ismael Bartleboomja.

Lerakja a tollat, összehajtja a papírt, borítékba teszi. Föláll, csomagjából kiemel egy mahagónidobozt, fölhajtja a tetejét, beleejti a borítékot, nyitva, címzés nélkül. A dobozban már több száz ilyen levél rejtőzik. Nyitva, címzés nélkül.

Harmincnyolc éves, Bartleboom. Úgy véli, valahol a világban egyszer majd találkozik egy asszonnyal, aki örökre az ő asszonya lesz. Olykor-olykor a sors szemére hányja, hogy kíméletlenül megvárakoztatja, de idővel megtanulta, hogy belenyugodjék a dologba. Évek óta jóformán mindennap kézbe fogja a tollat, és ír neki. Nincs neve és címe, amit a borítékokra véshetne: de van élete, melyről mesélhet. És kinek, ha nem neki? Elgondolja, milyen szép lesz, ha végre találkoznak, és ölébe teszi a mahagónidobozt a levelekkel.

– Vártalak – mondja majd.

A nő kinyitja a dobozt, és lassankint, amikor akarja, sorra elolvassa a leveleket, és a kilométeres kék tintacsíkon visszafelé haladva övé lesz az a sok év – nap, pillanat –, mellyel ez a férfi megajándékozta, mielőtt még találkoztak volna. Vagy tán egyszerűbben, kiborítja a dobozt, és meghökkenve a fura levélhulláson, elmosolyodik, és azt mondja neki:

– Te bolond vagy.

És örökre beleszeret.