Elhunyt Móricz-Sabján Simon, a Világgazdaság fotóriportere

Deák Bálintnak, a Világgazdaság főszerkesztőjének kollégájától búcsúzó nekrológját változtatás nélkül közöljük:

„Halk kopogás után egy sudár, önbizalommal teli fiatalember lépett be a szobámba, Móricz-Sabján Simon vagyok, szeretnék beszélni veled. Hat éve történt ez, amikor még szinte meg sem száradt a tinta a kinevezésemen. Simon annyit kért, intézzem el, hogy a Világgazdaságnál dolgozhasson, pontosabban: akkor marad csak a cégnél, ha nálunk folytathatja a pályafutását. Így lett, mert ahogy ismerősei fogalmaztak, Simon, ha akart valamit, ha a fejébe vett valamit, azt elérte.

Már 12 évesen elkezdett fotózni, újságírótáborba járt, fotózás szakra, arról álmodozva, hogy fotóriporter lesz. Amikor eljött az ideje, hogy dolgozzon, felütötte az Arany Oldalakat, és végighívott szinte minden szerkesztőséget, hogy munkát kapjon. Személyesen ment be a szerkesztőségekbe, több órát is képes volt várni, hogy megmutathassa a portfólióját.

Így került a Blikkhez, majd később egy kis kerülővel a Népszabadsághoz. Ahogy saját maga mondta a Szabad Földnek adott interjújában, ez olyan volt, mintha a Real Madridhoz jelentkezett volna. Sikerült neki, ahogy szinte minden.

A díjai számát fel sem tudnánk sorolni, volt az év sajtófotósa, nyert egy sor külföldi és hazai díjat, de a csúcsot talán idén érte el, amikor a Capa-nagydíjat vehette át az Alföldet ábrázoló sorozatáért. Mindig büszkén jelentette be ezeket, e-mailen: szeretnélek tájékoztatni, hogy ismét nyertem, volt, hogy úgy ment el egy külföldi díjkiosztóra, hogy »ha meghívtak, biztosan benne vagyok az első háromban«, de ott is első lett. Mindent megnyert, amit csak lehetett.

Aki dolgozott vele, nem csodálkozik ezen. Sok portréfotózáson láttam, ahogy a kamera előtti feszültséget simán feloldja, azokban is, akik nem szerették, ha fotózták őket. Belső kedvességet kérek – mondogatta, és addig beszélt, állítgatott mindenkit jobbról balra, ültetett le vagy állított fel, amíg a belső természetességet el nem érte. Így vált a görcsös modell természetessé és mosolygóssá.

A Covid alatt, amikor sehová nem lehetett menni, elintézte, hogy fotósorozatot készíthessen az intenzíven fekvő betegekről. Ekkor a családjától is elköltözött, nehogy megbetegítse őket. Felesége és négy gyermeke a legfontosabb volt számára, a családi autó megvásárlásánál is hosszasan mérlegelt, és a biztonság volt az elsődleges szempont.

Amit akart, azt elérte, de nagyon rövid időt kapott minderre. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra ment el, és nemcsak nagy űrt hagyott maga után, hanem a fájó kérdést is: milyen különleges témát kell éppen fotózni a mennyben, hogy Simit kellett felkérni?”