Anna a tánccal mesélt a világnak - A 19 évesen meghalt balett-tehetségre emlékeztek

Ahogy ezt korábban rá emlékezve írtuk: „Élt egyszer egy lány, aki csoda volt, tiszta lélekkel, ragyogó tehetséggel. Élt egyszer egy lány, Takács Anna, akit egy nappal a 19. születésnapja előtt elrabolt a halál. Csillaggá vált és azóta is ragyog édesanyjának, szerelmének, szeretteinek, mindenkinek, akik ismerték." A tiszta életű komáromi lány tragikusan rövid életének nagy részét a balettnek szentelte: légiesen táncolt, gyönyörű koreográfiákat készített és kicsiket tanított táncra Nagyigmándon, a Harmónia Táncstúdióban.

Tavaly július közepén egy vírusos fertőzés legyengítette, sápadt volt és hosszú kálvária után a győri kórházban, a hematológián megállapították, hogy leukémiája, vérrákja van. Állapota egyre rosszabbodott és végtelen szenvedés után halt meg. Halálának egyéves évfordulóján nemrégiben misével emlékeztek meg róla a szőnyi templomban.

– Frenák Pál táncművész, koreográfus szerint „egy művész nem önmagáról, hanem önmagán keresztül beszél". Így tette Anna is. Az élet jobbító szándékát cselekvő szeretettel, küldetésként hordozta magában és valódi kincsként szerénységgel valósította meg – fogalmazott egykori szeretett tanítványáról Villám Veronika. – Alázattal bírni, ami elviselhetetlen érdem, kedvességgel és jóakarattal viszonozva a bántást, az irigységet és az elutasítást végtelen bölcsesség. Ilyen volt Anna is: alázatos és bölcs. Ajándék volt s az is marad nekünk, boldogok, akik ismerték, de egy éve már láthatatlanul, az út másik feléről segít minket.

– Magamba zárkóztam a szomorúságtól Anna halála után. Aztán történtek olyan dolgok a családban, amik figyelmeztettek, hogy ezt nem szabad tennem, másra is kell figyelnem. Ettől függetlenül mindig gondolok Annára, rendszeresen nézem a róla készült fotókat, a táncait, de el kellett fogadnom, hogy másokkal is kell foglalkoznom az életben, törődni kell a fiaimmal, a férjemmel is – mesélte Takács Jánosné Zsuzsanna, Anna édesanyja. – Nem szabad bezárkóznom a szomorúságba, mert akkor a rám nehezedő súlytól teljesen tehetetlenné válok az egyszerű, mindennapos dolgokban is. Az örök gyötrődés, fájdalom miatt nem tudnám túlélni ezt az egészet. Belesorvadnék, mennék Anna után, de nem hiszem, hogy ő ezt akarná. Átértékeltem, ami történt velünk és úgy gondolom, hogy a végtelen szomorúság helyett köszönetet kell mondanunk azért, hogy tizenkilenc évig volt egy gyönyörű lányunk, aki sok-sok boldogságot, örömöt szerzett nekünk. Már nagybeteg volt, amikor a naplójában írta: „Elmondtam anyának, hogy értük vagyok itt és ne aggódjanak, mert rám itt nagyon vigyáznak: az orvosok, az angyalok és maga az Úr. Mondtam, hogy ezentúl nevetni és mosolyogni kell, és csak örömükben sírhatnak."