Magányos foglalkozás az aranymosás: apáról fiúra száll a tudás - fotók

Öt éve nagy aranymosó-találkozónak adott otthont a koppánymonostori Duna-part, melyen több mint 60 aranyász gyűlt össze. Tavaly a Mag-ház szervezésében szintén lehetőséget kínáltak arra, hogy az érdeklődők betekintést nyerjenek az aranymosók munkájába, azonban a Duna magas vízállása csak egy rövidebb bemutatót tett lehetővé.

Idén viszont semmi, még a gyülekező viharfelhők sem szegték az aranyászok kedvét, akik már a kora reggeli órákban hozzáfogtak a munkához a festői szépségű Szent Pál-szigeten.

„Az aranymosás Magyarországon a szegényebb emberek foglalatossága volt, hiszen nem kellett hozzá sok minden. Egy egyszerű, fából készült pad, lapát, aranymosó tál, rosta, aranyfogó posztó, és már indulhatott is az aranymosás. Ma is úgy mossuk az aranyat, ahogy évszázadokkal ezelőtt, annyi különbséggel, hogy az eszközeink modernebbek" – tudtuk meg Kovács Attilától.

A Duna aranya a maga 99,6–99,7 százalékos tisztaságával a legtisztább aranynak számít. Az aranyászok azonban nem tiszta, hanem úgynevezett sáraranyat visznek haza, amit mechanikusan vagy vegyszeresen meg kell tisztítani. Ez a tisztított arany kerül olvasztásra, amiből aztán bármi készülhet, megfelelő ötvözéssel csodálatos ékszerek is.

A középkori aranyászok nemritkán 16 órát töltöttek a Duna – vagy más folyók, így a Dráva, a Mura vagy a Tisza – partján, ladikjukkal követték a folyó mozgását, ahol alkalmas helyszínt találtak, ott pár napra kikötöttek. Azt ették, amit a folyóból kifogtak vagy amit levadásztak. Azt hihetnénk, hogy ez a tavasztól őszig tartó idénymunka jól jövedelmezett, de az uralkodók mindig is arra törekedtek, hogy a kincstár jövedelmét gyarapítsák, ezért szigorúan szabályozták a nemesfém kitermelését.

A XIX. századi folyószabályozás visszaszorította az aranymosást, az aranytartalmú hordalék megcsappant. Ennek ellenére manapság is dívik – noha csak hobbiszinten – az aranymosás, ami magányos cselekvés, akár a horgászat. Ugyanakkor kiváló lehetőséget nyújt a kikapcsolódásra, a testmozgásra és még látszata is van.

„Az interneten találkoztam először az aranymosással, egy barátom mesélte, hogy aranyat mos, akkor kezdett el érdekelni a dolog. Kutakodtam levéltárakban és antikváriumokban egyaránt. N. László Endre néprajzkutató könyve »az aranymosók bibliája«" – tette hozzá Kovács Attila.

N. László Endrétől tanulta az aranymosás alapjait Szabó János is, aki a modern kori aranyászok közül a legrégebb óta űzi ezt a mesterséget, persze csak hobbiként. Tőle tudjuk, hogy az aranymosás komoly fizikai munka és nagy szakértelmet igényel. Tudni kell, hol lehet és hol érdemes aranyat mosni. Ez a tudás általában apáról fiúra szállt.

„Itt csak az ember van meg a természet. Világéletemben örökmozgó típus voltam, fénykoromban naponta 15–20 kilométereket úsztam. Ez a mozgalmas életforma megmaradt, kitűnően karbantartja az embert az aranymosás. Egy jó sport is egyben, hiszen nem kell hozzá több, mint egy szorgalmas lapát. Az pedig mindig akad, hiszen én vagyok az edzője. Az aranymosást általában a mezőgazdasági munkák szünetében végezték az emberek, megélni régebben sem lehetett belőle, noha a Duna aranya 23 karát körül van" – mesélte Szabó János.

A látványos vízparti foglalatosság most is sok érdeklődőt csalt ki a Szent Pál-szigetre, akik kedvükre nézelődhettek és kérdezhették az aranyászokat az egyes folyamatokról.