Hetven éve hunyt el a győri diakonissza, Molnár Mária (1. rész)

A diakonissza

             Molnár Mária 1886 szeptemberében látta meg a napvilágot Várpalotán, ahonnan a fővárosba költöztek.     Segítő tevékenységét a Filadelfia Diakonissza Egyletben kezdte, majd a Bethesda Kórházban folytatta ápolóként. Erről így írt önéletrajzában: „…Sokoldalú kiképzést kaptam, ami képessé tett önálló munkára is. Pulzusmérés, vizeletvizsgálat, orvosságok adagolása, injekció- és infúzióadás mind feladatom volt. Kisebb műtéteket hajtottam végre, és megismertem minden operációs műszert…” Három éven keresztül szolgálta az egyletet, majd édesapja halála után vidékre került műtősnővérnek. Az első világháború kitörése után visszatért Budapestre önkéntes ápolónőnek, majd Galíciába (történelmi terület elnevezése, a mai Lengyelország és Ukrajna területén) hívta dr. Csia Sándor orvos. Egy járványkórház megfigyelő osztályán dolgozott, kitéve magát mindenféle betegség veszélyének. Dr. Csia Sándor így emlékezett rá: „Molnár Mária nemcsak ápolta a betegeket, nemcsak segített a műtéteknél, hanem részt vett az ápolószemélyzet kiképzésében és felügyeletében. Erélyes természete igen alkalmas volt erre. Kivette részét a lelki munkában is.” A háború után újra a fővárosban dolgozott: látogatta a börtönben élő rabokat és bukott nőket. „Önálló természete azonban önállóbb munka felé hajtotta.” – írta róla dr. Csia Sándor – „Beajánlottam… barátom, Czeglédy Sándor győri lelkésznek, aki 1923 áprilisában gyülekezeti diakonisszaként alkalmazta.”  

Molnár Mária a galíciai járványkórházban. Jobbján Dr. Csia Sándor ül.

A győri évek

            Dr. Czeglédy Sándor nagy szeretettel fogadta Molnár Máriát Győrben, aki 1923 áprilisában érkezett a városba: gyülekezeti bibliaórákat tartott, szívesen beszélgetett a testvérekkel, az összejöveteleket követően pedig közös éneklésüket gitárral kísérte.  Munkájához tartozott még a betegek és foglyok látogatása, a szegénygondozás, a vasárnapi iskola tartása, valamint az énekkar vezetése. Előfordult, hogy Czeglédy Sándor távolléte alatt ő nyújtott segítséget a felekezet tagjainak. Történt az egyik téli estén, hogy egy haldokló kért támaszt, de a lelkész Somogyban tartózkodott. Amikor Molnár Mária meghallotta, hogy valakinek segítségre van szüksége, nem gondolkodott, hanem nekivágott a zord éjszakának. Ez hatalmas, merész vállalkozás volt akkoriban, hiszen a beteghez csak a folyót átszelve lehetett eljutni! Ezen viszont jégtáblák úsztak, és a révész nem volt hajlandó elindulni a rájuk leselkedő veszélyek miatt. A diakonissza először csendesen kérlelte, hogy segítsen; de amikor érezte, nem várhat támogatást a révésztől, egyre határozottabb lett, míg végül beleugrott a csónakba és egyedül akart átevezni a vízen.  Ekkor a révész meggondolta magát, és vállalta a veszélyes utat.

            És mit csinált kevés szabadidejében? Horgászott! Gyakran lehetett látni őt, amint a Rábán csónakban ülve várta a kapást.

            Egy napon pedig bejelentette, Németországba megy!

Misszionárius lesz

             „Szerettem volna németül megtanulni, ezért kívánkoztam ki Németországba.” – mondta Molnár Mária. A Liebenzellben töltött évek alatt valóban sikerült elsajátítania a nyelvet, de valami más, sokkal mélyebb életcél is megfogalmazódott benne: misszionáriusként segíteni az elmaradott népeket. Érdekes, kezdetben szinte teljesen elzárkózott attól a gondolattól, hogy távoli helyekre utazzon: „Nem is olvastam a misszióról, sőt elkerültem, nem szívesen hallottam róla…Örültem, hogy vannak, akik óhajtanak menni, de én semmi vágyat nem éreztem ahhoz, hogy én is külmisszióba menjek.” –mesélte. Aztán hamarosan megváltozott a véleménye!

            Liebenzellben szokás volt, hogy esténként élménybeszámolót tartottak olyanok, akik messzi vidékeken szolgáltak, és hazatértek. Egyik alkalommal Doepke Frigyes szavait hallgatta, aki Új-Guineában, Mánusz szigetén végzett tevékenységéről tartott előadást. Molnár Mária ekkor kezdett el érdeklődni a vidék felől: „És akkor csodálatos érzés fogott el, mintha lelkemben megszólalt volna egy hang és azt mondta: én küldelek téged, menj…Mánusz szigetére. Átgondoltam vajon hol lehet az a Mánusz? Vannak itt mások, menjenek ők. Nem akartam ezzel a gondolattal foglalkozni, de lehetetlen volt. Egyre erősebb lett a lelkemben az indíttatás, hogy menjek el.”

            Hamarosan beadta önéletrajzát, és kérte, küldjék a bennszülöttek közé. A tübingeni trópusi kórházban azonban alkalmatlannak nyilvánították, mivel szervezetét nem tartották elég ellenállónak; illetve már elmúlt 40 éves, és a korhatár 30 év volt.

            Molnár Mária megértette a határozatot, de makacsabb és csökönyösebb volt annál, hogy el is fogadja! Orvosi felülvizsgálatot kért, és közben visszatért Győrbe.

            Diakonisszaként előadó körutakra indult, bemutatta és megismertette a gyülekezetekkel a mánuszi misszió tevékenységét. Annyira biztos volt sikeres felvételében, hogy még úszóleckéket is vett! Beállt a győri fiatalok közé, és igyekezett elsajátítani az úszás fortélyait, mert azt hallotta, Mánusz szigetén erre szüksége lesz.

            Kitartása és hite töretlen volt! Az orvosi felülvizsgálat pedig – amit egy magyar doktor végzett – alkalmasnak ítélte a hölgyet a távoli szolgálatra. Ennek értelmében Ravasz László püspök 1927. augusztus 4-én Budapesten felavatta, majd kibocsátotta a magyar református egyház első misszionáriusát. Molnár Mária indulása előtt levelet írt dr. Czeglédy Sándor győri lelkész feleségének, amelyben a következőket vetetette papírra: „Készen vagyok a nagy útra…”

                                                                                                                      folyt. köv.

 Dancsecz Mónika