Balázsjárás: egy elfeledett néphagyomány nyomában

„Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!/Gyermekkoromban két fehér/gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon/s úgy néztem a gyertyák közül,/mint két ág közt kinéző ijedt őzike.” Így imádkozott Balázsolás című versében 1937-ben a műtét előtt álló, gégerákkal küzdő Babits Mihály, aki rögtön az első sorok között leírja, hogyan is néz ki az egyházi liturgiában a balázsáldás vagy balázsolás. A február 3-i Balázs nap, illetve az azt követő vasárnap a mise után osztott torokáldás a 3-4. században élt Szent Balázs püspöktől ered – mondta érdeklődésünkre dr. Varró Ágnes, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum történeti és néprajzi gyűjteményének csoportvezetője, aki azonban hozzátette, a mai Török-, akkori Örményországban tevékenykedő jámbor férfi életéről nagyon keveset tudni. A fennmaradt információk szerint visszavonultan élt azután is, hogy Sebasta püspökének választották, lakóhelyét vadállatok őrizték, amelyek viszont háziállatként viselkedtek vele. Ikonográfiájában ezért a püspöki bot és süveg mellett a körülötte lévő állatok, oroszlánok, vaddisznók, farkasok is jellemzőek. 316-ban, a keresztény üldözések idején vértanú halált halt, lefejezték. Már halála után néhány száz évvel a torokbajok elleni védőszentként tisztelték, később ő lett az orvosok és az állatok védőszentje is – mutatott rá a néprajzkutató, majd megjegyezte, a késő középkorban a tizennégy segítőszent közé sorolták.

Legendából szertartás

Dr. Varró Ágnes beszélt a Szent Balázshoz kötődő legendákról is, amelyek közül talán a legismertebb, amikor megmentett egy fuldokló fiút, akinek torkán akadt egy halszálka. Később, amikor börtönbe került meglátogatta őt a fiú édesanyja, és élelmet, valamint gyertyát vitt neki. Innen eredeztethető az a 16. századtól élő egyházi szertartás, hogy a pap torokáldáskor két keresztalakba illesztett gyertyát tart a hívek torka elé, miközben azt mondja: „Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására őrizzen meg téged Isten a torokbajtól és minden más bajtól.”

A néprajzkutató ezzel kapcsolatban kitért egy leginkább Észak-Magyarországról ismert szokásra, az almaszentelésre is. Az emberek ugyanis a torokbetegségek ellen almát vittek a templomba, ott a pap megáldotta, megszentelte azokat, majd hazavitték és megették őket.

A szakember kiemelte, a néphagyományban a 17. századtól ismert volt egy a február 3-i Balázs naphoz köthető dramatikus szokás, a balázsjárás is. Ez leginkább az iskolai tanév új félévének kezdetéhez kötődött: a diákok, leginkább fiúk egy-egy csoportja ünneplőbe öltözve, vasnyárssal a kezükben sorra járta a házakat, köszöntötték az ott élőket, majd a nyársat körbetáncolták, és Szent Balázs közbenjárását kérték a háziakra. A jókívánságokért cserébe pénzt, élelmet, legtöbbször a nyársra feltűzött szalonnát kaptak. A fiúk azonban nem tartották meg az ajándékokat, mindezzel ugyanis az egykori tanítók jövedelmezéséhez járultak hozzá.

Dr. Varró Ágnes még egy elfeledett népszokást felelevenített: a szőlőművelő gazdák ilyenkor, február elején lemetszettek négy szál vesszőt, és letűzték őket a szőlő négy sarkába, hogy Balázs oltalmazza a szőlőt a madárkároktól.