A 70 éves Burcsa Győző vallomása - Nem bonyolult, csak aznap fel kell ébredni

– Ha végiggondol a futballpályafutásán, akkor elégedett azzal, amit elért?

– Persze hogy elégedett vagyok, ha nem az lennék, akkor sokan rám mondhatnák: ez a Burcsa meghülyült – kezdi a maga sajátos stílusában. – Kaposváron kezdtem a játékot, a Rákócziban lettem NB I-es futballista, az első élvonalbeli meccsünkön az én két gólommal győztük le a budapesti Vasast. Aztán átigazoltam a Vidibe, ahol ugyanezt megismételtem, két góllal mutatkoztam be a csapatban. Negyedik helynél előbbre azonban nem tudtunk végezni a bajnokságban. Váltottam, mert többre vágytam, ezért kerültem Győrbe. Már látszott, hogy itt nagy dolgok fognak történni. Örülök, hogy ehhez én is hozzá tudtam tenni a magamét. Lőttem néhány gólt, közte fontosakat is – teszi hozzá nevetve. – Ha kedvenc szólamommal összegezhetném a karrieremet: mindennél van jobb és mindennél van rosszabb.

– A Vidivel megadatott, hogy nemzetközi kupában döntőt játszhatott, az ETO-val viszont az európai porondon elmaradtak a nagy sikerek. Miben látja az okokat?

– Nehéz megmondani, Fehérváron talán nagyobb szerencsénk volt. Mindjárt a menetelés elején a Dukla ellen, amikor a két meccsen egy gólt lőttünk és azzal továbbjutottunk. Sok apróság kellett ahhoz, hogy kiverjük a Partizánt, a PSG-t és a Manchester Unitedet is. Talán szerepe volt annak is, hogy a csapat gerince szinte gyerekkorától együtt játszott, akkor már én is öt évet töltöttem velük. Kovács Feri bácsi az edzéseken nagyon meghajtott bennünket, duzzadtunk az erőtől és az önbizalomtól. Azért az ritkaságszámba megy manapság is, ha egy kelet-­európai klub kupadöntőt játszik, több évtizednek is el kell telnie, mire valakinek sikerül.

– A pályafutása vége felé belekóstolhatott a külföldi profiéletbe, Franciaországba került az Auxerre-be.

– Ez a szerződés szakította meg a sormintát, addig csak piros-kékben és zöld-fehérben játszottam: Kaposváron Vasas és Rákóczi, majd Rába ETO és Videoton. Az Auxerre színe kék-fehér. Szép időt töltöttem kint, de ha korábban mehettem volna, valószínű, még szebb lett volna. Akkoriban csak harminc év felett, bizonyos válogatottsági szám elérése után lehetett kiszerződni. A maiaknak az a hatalmas előnyük, hogy már fiatalon kikerülhetnek egy magasabb ritmusú bajnokságba. Ennek hasznát látja a magyar válogatott is, hiszen nemzetközi tempóhoz szokott futballisták játszhatnak címeres mezben. Örülök a válogatott eddigi sikereinek, de számomra az igazi mérce majd az idei Európa-bajnokság és a következő vb-selejtezők lesznek.

– A foci mellett a másik kedvenc sportja a tenisz. Hogyan megy a játék?

– Az utóbbi időben rám járt a rúd. Teniszezés közben elszakad a lábamban az Achilles-ín, aztán eltört az egyik ujjam. A Vidinél egyidőben sportvezetőként dolgoztam, bizony alaposan megsínylette az egészségem. Magas cukorral, szívritmuszavarral kezeltek, volt egy ablatióm, de szerencsére már minden rendben velem. Ahogy mostanában mondják: a koromnak megfelelő állapotban vagyok.

– Szerdán tölti be a hetvenedik életévét. Nagy ünnepségre készülnek?

– Szűk családi körben ünnepelünk, azért így is elég sokan leszünk. Bár Fehérváron élünk, a balatonfenyvesi házunkban tartjuk az összejövetelt, mert jönnek a kaposvári testvéreim is, így ez a helyszín volt a legcélszerűbb mindenki számára. Várjuk a három gyermekünket férjükkel-feleségükkel Budapestről, Fehérvárról és Bécsből, velük a hat csodálatos unokánkat.

– Közülük futballozik valaki?

– Domonkos a Vidi utánpótlásában pallérozódik, szorgalmas, tehetséges, jó tanuló. Nincs rajta nyomás a nagypapa egykori sikerei miatt. Segítjük, de nem cél, hogy mindenáron profi futballista váljék belőle.

– A hetven egyfajta mérföldkő?

– Amikor hatvan lettem, úgy gondoltam: nem volt ez olyan bonyolult, csak aznap fel kellett ébredni. Szerintem most sem lesz másként.