A győri fiatalok a játékvezetésnek köszönhetik egymást

A futball összehozza az embereket, s nem mindig csupán a pályán. Horváth Zoltán és Fontányi Liza is szereti a labdarúgást, ezért is lettek játékvezetők. Ráadásként egymásra is találtak, s ma már házaspárként készülődhetnek a hétvégi meccsekre, vitathatják meg egy-egy közös vacsora mellett a játéktereken kialakult szituációkat, született dön­téseket.

– kezdi Horváth Zoltán, aki jóval előbb lett futballbíró, mint a felesége.

– Még középiskolás voltam, amikor elkezdtem a játékvezetést. Csornára jártam gimnáziumba, ahol két tanárom, Soós László és Kiss Géza is játékvezető volt. Innen az impulzus. Nagyon szerettem focizni, sőt, a mai napig szeretek, csak nem igazán tudok. Viszont több barátom is bíráskodott, akik mindig arról beszélgettek, hová mennek vezetni a hétvégén, így én is jelentkeztem egy tanfolyamra. Akkor még kevesebb meccsre több játékvezető jutott. Szép lassan lépkedtem felfelé a rangsorban, két év asszisztenskedés után, tizenhét évesen vezethettem először ifimérkőzést. A megye egybe jutni is több évbe telt, de a legnagyobb ugrás számomra az NB III-ból a másod­osztályba, asszisztensként az országos keretbe kerülés volt. Nem sokkal később, az UEFA Core programjának elvégzése után jutottam aztán el az NB I-es keretig.” 

Ahol Horváth Zoltán – aki „civilben” az egyik legnagyobb hazai biztosító üzletfejlesztési vezetője – azóta is „működik”, s mintegy nyolcvan élvonalbeli meccsen lengette a zászlót, s hogy miért „csak” asszisztensként, arra is megvan a magyarázat. 

– tette hozzá a rutinos asszisztens, akitől megtudtuk, hogy általában nem a megszokott hármast (manapság inkább már hetest) küldik a mérkőzésekre. 

„A csapat szinte minden héten más, s asszisztensként mindig érdekes kihívás az adott játékvezető elvárásaihoz alkalmazkodni. Nyilván az alapdolgok mindig ugyanazok, de abban, hogy ki milyen és mennyi segítséget igényel az asszisztenstől, már vannak különbségek.” 

A hölgyeknél még manapság is ritkaság, hogy valaki bírónak áll, ám nem véletlen, hogy Liza is játékvezető lett. Nagyapja az a Kiss Tóth Imre, aki mintegy ötezer – pontosan négy­ezer-kilencszázhetven – futballmeccsen bíráskodott, s hetvenhárom évesen még aktív játékveze­tő volt. 

– mesélte Liza.

– Gyerekként minden hétvégén ott voltam a nagypapáméknál, aki játékvezető volt. Érdekelt, miért nincs otthon a vasárnapi ebédeknél. Addig-addig kérdezősködtem, amíg elvitt magával, amikor a közelben volt meccse. Később egyre több mérkőzésre mentünk, tetszett, amit ott láttam, s így nem volt kérdés, hogy elmegyek egy tanfolyamra, amikor azt mondta, legyek én is játékvezető. Hét évvel ezelőtt vizsgáztam alapfokon, s én is asszisztensként – mert ez áll a személyiségemhez közelebb –, most nyár óta már a női NB I-es keret tagja vagyok. Tizenhét éves voltam, amikor elkezdtem a játékvezetést, s nem mondom, hogy az elején nem hallottam meg a megjegyzéseket, de mára megtanultam ezeket a fülem mellett elengedni, s nem hagyom, hogy külső tényezők befolyásoljanak a döntéseimben. Egyébként célom férfi NB III-as találkozókon asszisztálni” – mondja határozottan a fiatal játékvezető, aki azt is elárulta, hogyan hozta össze őket párjával a futball. 

„Néhány éve Zolit kaptam meg úgynevezett mentoromnak, s eleinte kizárólag szakmai volt a kapcsolatunk, ami aztán komolyabbra fordult. Természetesen a foci mint téma adott volt, nem volt nehéz megtalálni a közös hangot. Ha tudjuk, megnézzük egymás meccseit. Zoli minden tévés meccsét láttam eddig. Kíváncsi vagyok a véleményére, még ha azt is megmondja, amikor hibázok. Persze előfordul az is, hogy egy-egy szituációról nem mindig ugyanaz a véleményünk” – teszi hozzá nevetve Liza. 

„Zoé kétéves. Kész logisztikai kihívás azóta szinte minden hétvégénk. Ahogy az természetes, mindegyik nagyszülő imádja az unokát, s nem kérdés, jönnek, ha épp meccsünk van és vigyázni kell rá.” 

Bár nem gyakran, de szükség volt akkor is a nagyszülőkre, amikor a pár ugyanazon a találkozón dirigált. 

„Nem sokszor, párszor vezettünk együtt meccset – osztja meg velünk Zoltán. – Volt, hogy Liza lengetett nekem egy ifimérkőzésen. Kicsit fura volt a helyzet, mert utána megkaptam tőle, hogy ő bizony máshogy vezetett volna. Szerinte túlságosan is megengedtem a kemény játékot, ő többször ítélt volna szabálytalanságot.” 

„Rengeteg meccset nézünk meg együtt a tévében, s utána a játékvezetést szakmailag is átbeszéljük. Most már – van, hogy síppal a szájban, zászlóval a kezében – Zoé is ott ül a tévé előtt velünk. Lehet, több meccset látott, mint mesét. Minket is felismert, amikor tévés mérkőzésünk volt. Nyilván egyikünk sem bánná, ha ő is ezt a pályát választaná, de semmit nem fogunk erőltetni, neki kell majd erről döntenie. Ami biztos, én nagyon örülök, hogy asszisztens lettem, mert nem csupán a bíráskodás szépségeit tapasztalhattam meg, hanem a páromat is a játékvezetésnek köszönhetem. Így nem is mondhatok mást, ha valaki meg szeretne nősülni, iratkozzon be egy tanfolyamra, s jelentkezzen játékvezetőnek!”