Veletek

A fiam meghívott, menjünk el a Puskás Arénába a magyar–litván válogatott-futballmeccsre. Így utólag is örülök, hogy igent mondtam, mert hihetetlen élmény volt. 
Az fogott meg benne leginkább, ami néhány nappal ezelőtt Marco Rossi szövetségi kapitány egyik interjújából is visszaköszönt: „Tudsz mondani még egy válogatottat, ami egy Litvánia elleni meccsre megtölti a hatvanezres nemzeti stadionját? Rengeteg kisgyereket láttam a lelátón. Biztosan korábban is sokan voltak, de most feltűnő volt, hogy mindenhol közös fotókat, aláírásokat gyűjtő gyerekeket láttam. Ez azért is nagyon jó, mert aki belekóstol ebbe a hangulatba, azt biztosan magával ragadja, és így születnek meg a következő generációk válogatott játékosai.” 
Ünnep lett, írhatnám, hogy sikk a magyar válogatott mérkőzéseire járni. Szerintem olyanok is szurkolnak, akik eddig nem fordultak a futball felé. Mert a meccsek közösségi élményt nyújtanak, erős magyarságtudatot sugároznak, ami mással nem igazán nem helyettesíthető. És ráadásul lehet szeretni ezt a csapatot, és azt a közeget is, ami körülveszi. 
A kirakott zászlókból is érzékelni lehetett, az ország minden szegletéből és a határon túli magyar területekről is érkeztek szurkolók. A meccs előtt hatvanezer torokból szólt a Nélküled, ami ott és akkor egyfajta élő történelemóra, ami megdolgozza az ember szívét. Aztán az érzelmi emelkedést betetőzi a Himnusz, és már kezdődhet is a játék. Vagyis inkább a JÁTÉK, hogy a hármas sípszó után újra felhangozzék az Isten, áldd meg a magyart. Ha nyertünk, ha nem. 
Szerencsére azért inkább győzünk.