Kiss Éva, az Audi ETO egykori kapusának új kihívásai: gyermeknevelés és kapusképzés az utánpótlásban

– Utolsó hírünk éppen kétéves, amikor január elsején megszületett kislánya, Eszter. A karácsony és a szilveszter után még egy ünnep?

– Eszter még kicsi ahhoz, hogy megértse ennek jelentőségét, de persze megköszöntöttük ritka születésnapján. Nagyon szépen fejlődik, mind többet igyekszik a saját lábán közlekedni. Jó természetű, csak néha akaratos. Párommal Győrújbaráton lakunk, de Esztert bölcsibe Győrbe hordom, miután féléves kora után már elkezdtem visszajárni dolgozni. Az Audi ETO utánpótlásánál vagyok kapusedző, több korosztály képviselője tartozik a kezem alá. A hétköznapjaimat leköti az edzői munka, de segítséggel meg tudom oldani a gyakori Győrbe járást. A fiatalok hazai mérkőzésein kívül pedig természetes, hogy a mai felnőttcsapatot is megnézem a hétvégeken. 

– Harmincöt éves, sokan ebben a korban még aktívan játszanak. Nem hiányzik a kapusposzt különleges adrenalinszintje? 
– Néha-néha még az edzéseken beállok, de őszintén szólva már nem baj, hogy nem kell lövést várva szembenézni az ellenfelekkel. Van a feladatomnak egy új dimenziója, a kapu mögül ma már jobban látom, hogy türelemmel, odafigyeléssel miként lehet a kis kapusoknak hasznára lenni, és bevallom, ez az élmény pótolja a régi személyes átélések varázsát. 

– Két évtizedes pályafutásából mire emlékszik a legszívesebben? 
– Minden helyszíne kedves volt számomra. Debrecenben volt az első klubom, majd jól éreztem magam Veszprémben is, a Barabásnál. Siófoki időszakomban lettem stabil válogatott, a fehérvári Albánál jó kis közösség tagja lehettem. Győr egészen más szintet képviselt, jó és kiváló sportemberektől tanulhattam, és itt volt a legjobb csapat, melynek sikereihez hozzájárulhattam. A válogatottban a legkedvesebb emlékem az első világversenyem, a 2012-es szerbiai Európa-bajnokság az ott nyert bronzéremmel. 

– Van-e, volt-e olyasmi, amit utólag szívesen kitörölne a múlt történései közül? 
– A világon semmi sincs, ami ezt indokolná. Az tett olyan emberré, amilyen vagyok, ami velem életem harmincöt éve alatt történt, és abban nincs megbánni való. Halkan jegyzem meg, mindig is a csendesebb típusúak között tartottak számon és így is fogadtak el. 

– Kapusként mi volt az erőssége és mit tartott hibájának? 
– A magasságom nagy előnynek számított, és ez párosult a nyugalmammal. A lövők sokszor nem tudták kiszámítani, meddig érnek majd el a kezeim. Mindig ügyeltem arra, hogy fejlődjek, mert könnyebb felérni a csúcsra, mint ott megmaradni. Ha egy tehetség feltűnik, de hagyja, hogy kiismerjék a védési stílusát, hamar eltűnhet a süllyesztőben. Szerencse is kell a beéréshez, jó csapatok és jó edzők, bennem mindegyik edzőm látott lehetőséget és tett is azért, hogy még jobb legyek. A legtöbbet még Bíró Imrétől kaptam Debrecenben, majd pedig a mindenki által sokra tartott Karl Erik Böhnt tudnám kiemelni. Hibáim? Néha talán lehettem volna magabiztosabb, határozottabb, és a ma kapusainak egy-egy bravúrja után látható, jó értelemben vett őrültség sem volt jellemző rám… 

– Több mint két esztendő után hogyan látja a kapus Kiss Évát? 
– Sokáig nem akartam profi sportoló lenni, aztán életem középpontjába került a kézilabda. Nagyon nem gondolkoztam még a kérdésen, már csak azért sem, mert próbáltam megmaradni a régi Kiss Évának. De az biztos, hogy már más szemmel nézem az utódaimat. Sokáig benne voltam a mókuskerékben, de sikerült a sportban új kihívásokat találnom. 

– Mennyire előre tervezi az életét, a mindennapjait? 
– Bár pénzügyi, számviteli szakon egyetemi végzettséggel rendelkezem, nem tervezek a jövőre nézve lényeges váltást. Korábban előfordult, hogy mást akartam – például szerettem volna a pályafutásomat Debrecenben befejezni –, de az élet ezeket sokszor felülírta, és aztán kiderült, hogy úgy volt jó. Edzőként megvan a C licencem és a kapusedzői végzettségem, azt csinálom, ami az egyéniségemnek a legjobban megfelel, így nem is lenne értelme túl messzire nézni. A család és a gyereknevelés is életem fontos része, elégedett lehetek a sorsommal. Tíz fiatal kapusreménységgel foglalkozom, jó velük dolgozni és ha fejlődnek, már elégedett lehetek. Hogy melyikből lesz végül ismert kapus, az a jövő zenéje, mert magamról tudom, hogy erre a posztra huszonöt éves korára érik be az ember.