Lila vérrel írt soproni hűség: Mozsolits Jenő pályafutása

Mozsolits Jenő nevét valószínű, mindenki ismeri a régió futballberkeiben. Évtizedeken át védett két soproni csapatban, a Vasasban és az SVSE-ben, kis kitérőt csak a Honvéd Radnóti, illetve levezetésképpen a Kópháza jelentett a számára.„Ötéves koromtól a Vasasban játszottam egészen 1984-ig. Voltak olyan zsúfolt hétvégéim, amikor a serdülőben, az ifiben, a tartalékban és az első csapatban is pályára léptem. Mezőnyjátékos voltam, az edzőnk, Pados Zoli bácsi kiszúrta, hogy a tréningek elején szívesen állok a kapuba és ügyesen mozgok, így amikor a megyei első osztályban kiállították a kapusunkat, engem tett be a helyére. Negyvenegy éves koromig a kapuban is ragadtam” – mondja mosolyogva. 
Hozzáteszi: minden edzőjétől sokat tanult, különösen a már említett Pados Zoltántól és Győrben a Radnótinál Orbán századostól. Tőle leginkább a fegyelmezettséget. 
„A honvédségnél csak győz- tes meccsek után járt eltávozás, ezért minden meccsen kihajtottuk magunkat – folytatja Mozsolits Jenő. – A leszerelésem után visszajöttem a Vasasba, majd 1988-ban át- igazolt az SVSE. Azóta szinte folyamatosan itt vagyok, leszámítva azt a rövid időszakot, amikor 2000-től Kópházán játszottam. Ott is ünnepelhettünk, feljutottunk a megyei első osztályba. A Vasúttal 1997-ben voltunk bajnokok, ezt követően három évet az NB III-ban szerepeltünk. Itt történt, hogy a Celldömölkkel játszottunk, amikor a volt NB I-es játékos Lengyelnek behúztam egy kötényt, majd odaszóltam neki: „Keresel valamit?” Ő meg visszavágott: „Nézz az eredményjelzőre!” Egy-nullra vezettek, én meg egy életre megtanultam, hogy a pályán szerénynek kell maradni.” 

Az SVSE-ben még a negyvenen túl is beállt a kapuba, aztán szögre akasztotta a kesztyűt és azóta edzősködik. Több klubban dolgozott felnőttekkel és az utánpótlásnál is. 
„Büszke vagyok rá, hogy ka- pusedzője lehettem a válogatott Rabóczki Balázsnak, pályaedzője a szintén volt válogatott Lendvai Miklósnak. Róla talán kevesen gondolnák, hogy mi- lyen alázattal viseltetett a labdarúgás iránt. Hasonlóan fanatikus volt, mint az ősfradista Simon Tibi, aki amikor a Matáv edzője volt, játszott néhány meccset az SVSE-ben. A gondot az jelentette, hogy nem volt haj- landó nálunk lila mezt húzni, ezért a vezetők valahonnan kerítettek egy garnitúra piros szerelést, hogy vállalja a játékot.” Mozsolits Jenő tevékeny szerepet vállalt abban, hogy napjainkban még jelen időben be- szélhetünk a tavaly 100. születésnapját ünnepelt SVSE-ről. Négy évvel ezelőtt újjáalakították a labdarúgó-szakosztályt. 
„Sok segítséget kaptam eb- ben Pölcz Róbert szakosztályvezetőtől, Csiszár Ákostól, az SC Sopron elnökétől és a GYSEV-től. Sok egykori játékosom futballozott szétszóródva a megyében, őket kellett újra egy csapatba összehozni. Harmincöt éve vagyok a klubnál, sokan azt mondják, nekem már a vérem is lila. A fiam is örökölte ezt, hiszen újra nálunk futballozik a megyei másod- osztályban, ahol én vagyok az edző. Azon dolgozunk, hogy néhány év múlva egy szinttel feljebb tudjunk lépni. A sporttelep vezetőjeként is mondhatom: az infrastruktúra adott ehhez” – említi végül Mozsolics Jenő, aki szerint a családja támogatása nélkül nem jutott volna el idáig. És talán a barátok, sporttársak nélkül sem, akik nemrégiben örömmel köszöntötték fel a hatvanadik születésnapján.