Száz éve született Havasréti Béla győri sportvezető és újságíró

Jellegzetes tartásával rendszeresen a kereskedelmi és iparkamara mai épületének elődje előtt várta a 9-es buszt. Soha nem kérte, hogy elvigyem, de ha Trabanttal kihajtva megláttam a Kisalföld szemben lévő szerkesztőségének szűk kapujából, felvettem, és együtt mentünk ETO-előzetest írni. Amikor dolgunk végeztével elköszöntünk, e szavakkal csukta be a kis autó ajtaját: „Találkozunk holnap, a vérző arénában!”Imádta a munkáját, pontosságáról, megbízhatóságáról oldalakon keresztül lehetne írni. Meg is becsülték az akkori Népsportnál. Számtalan városi és megyei támadást kapott kritikát nem nélkülöző írásaiért, ám minden kísérlet után – akár párt-, tanácsi vagy sportvonalról kezdeményezték – Havasréti Béla maradt az akkor nagy példányszámú sportnapilap győri tudósítója. 
Az abban az időben még rendszeres, évenként kétszer, az idény elején megtartott fővárosi tudósítói értekezleteken megkülönböztetett tisztelettel vették körül. Szigorú osztályzatai miatt nem kedvelte a kor nagyon sok élvonalbeli labdarúgója: a játék változásait, színvonalának alakulását tekintve sok mindenben neki volt igaza… 
Négy évtizeddel ezelőtt még szűken bántak a lapok a sportstátuszokkal, esemény viszont mindig akadt szép számmal, így igyekeztünk közösen szervezni a dolgainkat, egymás között kicserélve a friss eredményeket. De azok az élmények a legfelejthetetlenebbek, amelyek a közös munka során adódtak a történések, valamint a szakmánk jellegzetességeiből fakadóan. Az ETO Verebes-korszakának elején például még messze nem tömött lelátók előtt játszották a mérkőzéseket, melyek nézőszámát már a kezdéskor nagyjából megállapítottuk. Aztán, ha az ETO elkezdte a gólgyártást, jóindulatúan kerekítettünk felfelé: bár az meg a klub illetékeseinek nem tetszett, mivel a rendőri biztosítás létszámának alapjául – beléptetőrendszer híján – a mi adataink szolgáltak. 
Asztalitenisztől a vívásig, kézilabdától az öttusáig otthon volt minden sportágban, amelyet elősegített a megyei sporthivatalnál betöltött főállása. Ahol baráti kapcsolatot ápolt minden kollégával, s ezek a kapcsolatok sohasem nélkülözték az ugratásokat. Egy közép-dunántúli kerékpáros körversenyről adott tudósításában a hatodik MÁV DAC helyett telefonelhallás következtében Málta jelent meg a lapban. Kora reggel már nyitotta is rá az ajtót a szomszéd irodából a nagyszerű futballbíró, Palotai Károly: „Gratulálok, Havasréti úr, nemzetközivé tette a versenyt!” Néhány hét múlva Havasréti Béla kérdezett rá, hová szól Palotai küldése a nemzetközi kupák valamelyikében, s a sors akkor éppen egy albániai Partizán Tirana-­meccsel ajándékozta meg, mire Béla bácsi epésen megjegyezte: „Végre, az őt megillető helyre kerül!” 
Szerény, a háttérben meghúzódó egyénisége dacára Baróti Lajostól Verebes Józsefig nem akadt olyan edző, sportvezető, aki ne adott volna tapasztalatára, meglátásaira. Ide kapcsolódik egy kedves történet, amikor dr. Lakat Károly, a Tanár úr már nyugdíjban leült Havasréti Bélával és Palotai Károllyal két kisfröccsre a Nyúli Borozóban. „Milyen érdekes – mondta észrevehető humorral –, hogy a magyar labdarúgás fellegvárának tartott Győrben mindkét meghatározó sportember magyarosított névvel futott be karriert. Hiszen Havasréti Czinger, Palotai pedig Priskin néven látta meg a napvilágot…” Bár ez utóbbi nem volt igaz, mert a világhírű játékvezetőt már Palotaiként anyakönyvezték. 
Az 1922. október 13-án született, többek között Pro Urbe Győr díjas, 61 évig tudósítóként dolgozó újságíró sosem tagadta meg eredeti nevét, arra pedig igazán büszke lehetett, hogy Havasréti néven ismerte meg és ismerte el egy ország sportközvéleménye.