A zene erejével gyógyítana a győri csellista, Dorottya

– Hatévesen kezdtem csellózni. Édesapám sok József Attila verset zenésített meg. Fel akarta venni ezeket, és kiadni, felkérte közreműködőnek kedves csellista barátját. Már beírattak a szüleim hegedűre, amit végül sohasem kezdtem el, mert a felvételeken meghallottam a cselló hangját. Másnap hajnalban átmentem a szüleim szobájába, és mondtam nekik,  nem érdekel az sem, ha a vasorrú bába fog tanítani, akkor is csellista leszek. Fiatal korban nem ajánlják ezt a hangszert, nehéz tartani.

A marosvásárhelyi zeneiskolában találtunk hangszert és tanárt is, azóta játszom. Sepsiszentgyörgyön végeztem a középiskolát, tizenhét évesen jelentkeztem a Rákász Gergely Alapítványba, ekkor kezdtem el koncertekre járni, ekkor költöztem Győrbe is. Már van egy triónk, turnézunk hazánkban és a határon túli magyarlakta területeken is, egy harmonika- és egy gitárművésszel, ők is az alapítvány támogatottjai. Alternatív életútban gondolkodom, amiben a cselló nincs keretek közé zárva. Mindig jobban működtem, ha szabad voltam. Jobban tudtam zenélni, ha jól éreztem magam, szükségem van térre, hogy alkotni tudjak – osztotta meg lapunkkal gondolatait Dénes Dorottya zenész karrierje kezdetéről.

– Úgy igazán Erdélyben érzem otthon magam, más a szellemisége a koncerteknek is, de csak számomra. Nem hinném, hogy a közönség szempontjából lenne különbség. Otthon meg itthon, így érzem magam. Sokszor koncerteztünk Rákász Gergellyel is. Főleg az idősebbek járnak klasszikus zenei koncertekre. Törekszem rá, hogy olyan műveket játsszak és úgy építem fel az előadásaimat, hogy minden korosztálynak szóljanak. Saját darabokat is írok már két éve. Azóta sokszor elkapott az ihlet. Néha a honvágy, néha egy séta a győri belvárosban. Nagyon szépnek találom, elvarázsol az esti fényár, amitől álmomban érdekes dallamok születnek meg bennem. Megfogalmazódik egy-egy dallamban a látvány, az érzés – mesélt Dorottya a zenéhez fűződő kapcsolatáról.

– Gyógypedagógiát tanulok a Széchenyi István Egyetemen, most vagyok elsőéves levelezőn. A csoporttársaim már szülők, vagy egy szakot elvégzett hallgatók, akik sokat segítenek nekem. Negyedikes koromtól nyolcadikig magántanuló voltam.  Szerettem a szabadságot, ezért is kerestem később levelezős oktatást, sokkal könnyebb így a zenével összeegyeztetni – beszélt tanulmányiról a csellista. Azt is hozzátette: A zenével gyógyítani lehet, szeretne zeneterápiát tartani, ha végzett az egyetemen.

Sok mindent kapott az élettől, úgy érzi ezt tovább kell adnia. Az a célja, hogyha valaki elmegy egy koncertjére, akkor valamivel térjen haza. Nem a gyógypedagógia mellett csellózik, hanem a cselló mellett gyógypedagógiázik. Erre a hangszerre szeretné felépíteni az életét.

– Az első csellóm volt Dodó, a második Dodó2, a harmadik Dodó3 és a mostani, a negyedik Dodó4. Úgy gondoltam, hogy mivel Dorottya a nevem, így legyen köztünk valami hasonlóság., elvégre az én részeim. Ha a szüleim nem veszik ki a kezemből,a hangszerrel aludtam volna. Valamiért hat évesen úgy gondoltam, hogy a kis cselló majd velem együtt megnő. Nagy csalódás volt, mikor rájöttem, hogy ez nem így van. A mostani hangszeremet édesapám találta egy gitárüzletben.

Szúrós füst szaga volt, sokáig kerülgettük egymást. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a Kis herceg megszelídíti a rókát, és örökre barátok lesznek. Nekem a csellóm a rókám. Meg kellett, hogy lágyuljon a hangja is, eleinte fémes volt, majd idegen fából lett egy darabka belőlem. Most lesz száz éves, még kétszáz évet kívánok neki – osztotta meg a hangszer iránt érzéseit Dénes Dorottya.