Könyvélményből lett színdarab − Interjú Kubik Annával

− Olt Tamás, a Minden jegy elkelt író-rendezője kifejezetten önnek írta a darabot. Hogyan kezdődött a közös munkájuk?

− Kevesen mondhatják el magukról, hogy írtak számukra egy színdarabot. Próbáltam érzelmileg ettől elvonatkoztatni, mert különben nem tudtam volna objektíven foglalkozni az anyaggal. A bemutatót követően fog talán bennem tudatosulni, hogy ez mekkora dolog is igazán. 2014-ben, azt hiszem, ültünk a debreceni színház büféjében, meséltem Tamásnak a könyvélményemet, a „Te csak most aludjál, Liliom...” című könyvet, melyet Fedák Sári írt a kitelepítésekor. Megkérdezte, hogy engem mi érdekel ebből, monodrámára vágyom? Azt feleltem, nem. Viszont rettenetesen izgat az a téma, hogy egy világsztárt, aki végigjátszotta Európát különböző nyelveken, Amerikát is meghódította, hogyan és miért tudtak igaztalan vádakkal elítélni, börtönbe küldeni, kitelepíteni?! Nemhogy életében nem rehabilitálták, de a köztudatban is az maradt meg róla, hogy kommunista, majd fasiszta színésznő… 1995-ben minden vádpont alól felmentették, de ez a mai napig nem tudott átmenni a köztudatba.

Ez a része érdekelt engem, Tamás pedig megérezte, hogyan ábrázolhatja a kort hitelesen, így lett több síkja a darabnak. Feltűnik a fiatal Fedák Sári, akit Sóvári-Fehér Anna csodálatosan játszik. Én pedig az idős Fedákot mutatom meg, ahogyan Nyáregyházán nyomorognak majd mindenüktől megfosztva, hűséges komornájával. 

A második részben következik az a bizonyos tárgyalás, amire jegyeket osztottak és bizony, minden jegy elkelt. Fedák azt hitte, hogy népszerűségével tarol és szóba sem jöhet, hogy elítéljék. Tudjuk, hogy nem így történt, először két évre ítélték, majd nyolc hónapot kapott, miután megjárta az Andrássy út 60.-at. 

A darab sok mai gondolatot hordoz. Többször szóba jött, hogy hol is kellene megvalósítani az előadást, végül innen kaptam meghívást, Bakos-Kiss Gábor igazgató úrtól, aki tudott a darab létezéséről. Ennek most kellett megtörténnie, úgy látszik, itt, Győrben. 

Örömmel jöttem a Régimódi történet nagy sikere után, mert olyan közönségszeretetben volt részem, ami semmihez sem fogható. Minden előadás végén vastaps és éljenzés várt.

− Ez ennyi év után is még ilyen meglepő?

− Nagyon, a pandémia ideje alatt ebből a tapsviharból éltem, töltődtem lelkileg. A Régimódi történetből csupán egy előadás maradt el. Két évig főztem, videókat és meséket gyártottam különböző felkérésekre. Nagyon furcsa és nehéz volt visszaállni a színházi kerékvágásba mindannyiunknak.

− Két évvel ezelőtt is egy önéletrajzi előadásban láthatta a győri közönség. Szabó Magda után most Fedák Sári bőrébe bújva áll újra színpadra. Gyakran találják meg azok a feladatok, amikor kemény asszonyokat kell alakítania, miközben ön egészen más személyiség.

− A Minden jegy elkelt második felvonásában, a tárgyalás alatt remélem, megmutatkozik a lágyszívű Fedák is, aki megroskad a vádak alatt. Az ember olyan a színpadon, amilyennek megálmodják, ez is mutatja, hogy nem csak magunkból tudunk építkezni egy-egy szerepben… Igaz, hogy rendre megtaláltak a nagy történelmi nőalakok is. Én magamat egyáltalán nem tartom egy erős nőnek, de látom, hogy sok példa van a történelemben arra, hogy nők hogyan veszik „kézbe a gyeplőt”, többnyire szükségszerűen. 

− Vont párhuzamot Fedák Sári és a saját élete között? Több korszakváltást megélt a színház világában. Akadnak közös pontok?

− Nemcsak a saját életemben, hanem a mai korban is sok hasonló pont akad, amit az értő közönség megtalál majd az előadásban. Ha nézünk egy kommentáradatot vagy egy Facebook-bejegyzést, újságcikket, mindenki mindenhez ért és mindenről van megfellebbezhetetlen véleménye. Senkit nem gátol a téma nem ismerete. Szeretnek az emberek csípőből mondani véleményt és bárkit elítélni. Nem nézzük meg, hogy minek mi az előzménye. Sosem az okokkal törődünk, hanem az okozattal. Miért nem a kapcsolódási pontokat keressük egymáshoz? Ez a darab mondanivalója is. Hogyan nem tudunk összekapcsolódni egy háború kapcsán, amiből Fedáknak kettő is jutott életében. Milyen szörnyű, hogy ’56-ot már nem érte meg... Hogy az ő bátor kis magyar népe kiállt magáért és nem félt, nem hátrált meg. Hátborzongató, hogy Fedák Sári Beregszász szülötte és pont most milyen borzalmak történnek Kárpátalján!

− Mit gondol, ez egyszerű véletlen, hogy most született meg ez az előadás, ami több szálon is köthető az éppen zajló orosz−ukrán háborúhoz?

− Semmi sem véletlen, biztos most kellett megszületnie ennek az előadásnak. Pokoli belegondolni, pacifistaként ugyanis minden háborút és erőszakot elítélek. Senki nem azért szül gyereket, hogy majd tizennyolc évesen a harctéren lelőjék, de hatvanévesen sem arra szánja az életét, hogy a fronton haljon meg. Ha kellőképpen figyelnénk egymás sérelmeire és tudomásul vennénk a másik fájdalmát és kitettségét, akkor talán nem így alakulna. Hirdetik a nagy peace világot, közben meg jönnek a hollywoodi világsztárok, akik sok esetben azt se tudják, hol van Európa, arról nem is beszélve, hogy Ukrajna vagy Beregszász, s követelik a béke jegyében a fegyverküldést! Az ottani magyarok eddig sem gazdagságban élték az életüket, nyelvhasználati jogaikért magam is kiálltam több fórumon, filmen is! De rögtön jön a vélemény és kikerül a tábla. Ahogyan Fedák Sárit is egy fotó miatt kommunistázták. Az igaz, hogy a Lánchídnál tartott toborzógyűlésen ott volt, elment a sportkocsijával és autogramokat osztogatott. Nem énekelt vagy táncolt, nem állt ki a teherautó platójára. Kikényszerítették, hogy ott legyen. Olvasható a távirat, melyben kényszerítik, hogy jelenjen meg. Innentől kezdve húsz évig kommunistázták. Később azért fasisztázták, mert az egyik bécsi rádióban kapott élelmiszerjegyet és szállást, miután a soproni lakásából kibombázták. Nem volt választási lehetősége. Nem szólt hozzá a politikához, Ady- és Arany-verseket mondott, mégis elindulhatott ellene egy koncepciós per.

− Legutóbb, amikor Győrben járt, úgy nyilatkozott, hogy mostanában a legszebb estéket itt élte meg. A közösségi oldalát böngészve láttam, hogy Blaha Lujza belvárosi emlékművéhez is ellátogatott.

− Rátaláltam az emléktáblára, aminek nagyon megörültem. Égi jelnek tekintettem. Nagyszerű, hogy megfordulhatok Blaha Lujza és sok más nagyság után Győrben. Összesen egy kötődésem volt egész életemben Győrhöz. A magyartanárnőm, akinek a magyar irodalom szeretetét köszönhetem, itt élte utolsó éveit. Böröczky Gáborné, aki először vett be az iskolai irodalmi színpadra, s alsósként már a felsősök között szerepeltem Ősiben, a szülőfalumban. Illetve egyszer − nagyon keveset turnéztunk a nemzetivel − az Advent a Hargitánt itt előadhattuk, ami bombasiker volt. Most pedig fiatalokkal kibővült csapatban dolgozhatok, szívmelengető érzés volt, hogy mindenki megérezte lassan, miről is akar szólni az előadás. Alázattal álltunk a munkához, mert egy nagy színésznőnek próbáltunk meg emléket állítani, aki megérdemli, hogy helyrebillentsük, amit a kora elkövetett ellene.

− Nem csak színházi alkalmakkor köszönthettük városunkban. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége 2014-ben a Jel folyóirat irodalmi felolvasóestjére önt kérte meg, hogy keresztény és nemzeti elkötelezettségű tollforgatók – köztük a Kisalföld szerkesztője, Keszei L. András − verseiből adjon elő. Fontosak a versek?

− Nagy vigaszom és szerelmem a költészet. Sok kapaszkodót és fogódzót találok a költőkben, akik váteszek, tudnak mindent előre. Nem tudom magam soha olyan tömören, világosan kifejezni, ahogy a poéták. Már egészen korán odavoltam a versekért. Szerencsém is volt, mert mielőtt felvettek a színművészetire, egy évig könyvesboltban dolgoztam Székesfehérváron. Rengeteget merítek belőlük és azóta próbálom a fiatalokhoz is közelebb hozni a költészetet.

− Szokott izgulni, mielőtt nézők elé lép?

− Nagyon drukkos vagyok, a bemutató előtt különösen. Mikor a darab elindul, mindig kell öt perc, amíg felfogom, aki a színpadon áll, tulajdonképpen már nem is én vagyok, hanem a szereplő, akit alakítok. Nem vagyok kitárulkozó személyiség, valójában nem szeretem, ha néznek. Az, amennyire nyitott vagyok, már a pályán eltöltött évtizedeknek a hozadéka. Emlékszem, mikor Törőcsik Marival együtt játszottunk, akkor ketten kétfelé tördeltük a kezünket az öltözőben. Ezt nem lehet levetkőzni, lehet kezelni, de mindig megmarad. Csodálom azokat, akik csak olyan könnyedén veszik a dolgokat.

− Mik a jövőbeli tervei, céljai? Vannak még vágyott szerepek, vagy már inkább az edukációban teljesedne ki?

− Nem tudom, tanítani hívtak, de nem vállaltam, mert nincs türelmem hozzá. A vers, az más. Legjobb, ha azt teszem, amihez értek. Inkább színpadon maradok. De megmondom őszintén, ezt is leredukálom, mert egy újabb korszakváltást él meg a színház, nem biztos, hogy ennek az új fejezetnek én az embere vagyok vagy leszek. Riaszt, hogy egyre inkább vulgárissá válik a színház. Riaszt az agresszivitás, a harsányság, a direkt politizálás. Sok minden van, ami már nem az én világom. Egyik pillanatról a másikra írnak át színdarabokat, értelmetlen módon. Klasszikusokat tesznek érthetetlenné. Nagyon megfontolom, hogy mikor mit vállalok. Nincs hiányérzetem, fantasztikus mennyiségű történelmi drámát, vígjátékot játszhattam egész életemben. 100−120 felett jár már talán a főszerepeim száma. Sok mindent játszhattam, nem skatulyáztak be, ez nagy ajándék. De vigyázni szeretnék a hitelességre. Egy percig nem unatkozom, sokat vagyok fiatalokkal, mindemellett szinkronizálok és számos társadalmi kötelezettségem van. Jószolgálati nagykövetként beteg gyerekekkel foglalkozom, az MMA tagjaként is igyekszem segíteni a következő generációnak, amiben tudok.