Csernobilban még mindig 1986-ot írunk – látogatásunk a tiltott zónában – fotók

Nem a sorozat miatt mentem. És nem is kalandvágyból. Tinédzserkorom óta látni akartam. Nem igazán tudom megmagyarázni, hogy miért, és talán nem is fontos ez. Sok más ember is akarja látni rajtam kívül. A páromban ebből a szempontból is emberemre találtam, mert kiderült, hogy ő is régóta akarta már látni. Így kerültünk a zónába.

Kijevi kalandjaink részleteivel nem untatnám az olvasót, a túránk szempontjából elég annyi, hogy itt szálltunk meg, kétórányi autóútra Csernobiltól. Innen indult ugyanis a busz, csoportos túrára neveztünk be, egynaposra. Mert van többnapos is, „ottalvós”. Valahogyan nem vonzott a gondolat, hogy a zónában aludjak, akkor még. A túrát leszervező segítőnkre, Pap Józsira egy Facebook-csoportban bukkantam. Hétszer járt ott.

Azt írta, kapcsolatban van a zóna legjobb idegenvezetőjével, és látunk majd mindent, ami fontos, kisebb csoporttal, nem két gimnazista osztályra való emberrel. Szóval így választottam én túrát, egyébként rengeteg más iroda foglalkozik ezzel. Az engedélyeket is ők intézik, merthogy a zónába érvényes útlevél és engedély nélkül nem lehet belépni. Tényleg nem.

Ködös reggelre ébredtünk október 24-én, a túra napján. Fél 8-kor találkoztunk egy hotel előtt, ahol már várt bennünket a busz, ami elvitt az 1986. április 26-án felrobbant csernobili erőműhöz. Ellenőriztek bennünket a névsoron, elmondták a „játékszabályokat”, majd körbeadtak egy papírt, amin az aláírásunkkal igazoljuk, hogy megértettük és elfogadjuk azokat. A teljesség igénye nélkül: a zónában a nyílt levegőn tilos enni, inni, dohányozni. Eltűnni Alexander (az idegenvezetőnk) szeme elől, leülni a földre, lefeküdni a földre, megérinteni bármit, állatokat simogatni, bármilyen kézzel foghatót kivinni a zónából, és bizonyos helyeken fotózni. Ilyen volt az első két ellenőrzőpont, és a 4-es reaktor környéke, meg minden olyan helyszín, ahol feltűnhetnek az ott dolgozók. Például a katonák.

A csoportunk rajtunk kívül tíz orosz túrázóból és két magyar srácból állt. Meglehetősen rázós buszút után értük el az első ellenőrzőpontot, 30 kilométerre Csernobiltól. Itt a belépőnket (igen, az is volt) és az útlevelünket ellenőrizték a katonák. Volt még egy, 10 kilométerre Csernobiltól. Itt már csak a jegyet kérték, és kaptunk egy nyakba akasztós dozimétert. Mi nem sokat láttunk rajta, inkább kontroll volt, hogy ne keveredjünk olyan helyekre, ahová nem kéne. Két magyar csapattársunk viszont bérelt egy-egy dozimétert, amin láthattuk, hogy a zónába beérve a természetes háttérsugárzásnak, azaz a 0,08 μSv (mikrosievert)/órának a dupláját mértük, 0,2-őt.

Az első helyszín, amit megnéztük, egy Csernobil előtti kis település volt. Itt örültem először a felszállni nem akaró ködnek. Az elhagyatott épületek között járva egészen posztapokaliptikus hangulat fogott el miatta. Alexander megengedte, hogy bekukkantsunk néhány házba (szigorúan a küszöbről), és elvitt minket egy néhai játszótérre is.

A rövid séta után a következő megálló Csernobil város táblája volt. Itt orosz barátaink fehér festőruhába bújtak (védőruha volt, de nálunk ilyenben festenek). Itt azért elgondolkodtam, hogy gond-e, hogy nekünk nincs ilyen. Aztán eszembe jutott, ha érne valamit, Alexanderen is lenne. Ő meg mégiscsak 10 éve vezet ilyen túrákat, és azt mondta, hogy októberben például csak két szabadnapja volt. Szóval annyira nem aggódtam, aztán ő maga is megnyugtatott, hogy nem lesz probléma, alaposan ki kell mosni a sajátunkat és kész. Ő is minden nap kimossa. Egyébként vannak olyan részei a zónának, ahol ez a szett erősen ajánlott, de mi azokon nem jártunk.

Így már nyugodtabb szívvel szálltunk ki a buszból egy turisták számára fenntartott csernobili büfénél. Időutazás volt. Egy parkot is megnéztünk, ahol a romeltakarításban használt gépek voltak kiállítva, de biztonságosak, nem olyanok, amiket közvetlenül a felrobbant reaktornál vetettek be.

A következő helyszínnél, az elhagyatott óvodánál Alexander bevetette a doziméterét ahhoz, hogy elmagyarázza, miért nem hentereghetünk a földön. Minél közelebb tartotta a kütyüt a talajhoz, annál magasabb értéket mutatott. A magyar srácok dozimétere 5.2 μSv-ig ment fel. Az óvoda valaha a Kopacsi településhez tartozott, azt ledózerolták az óvoda kivételével. Az omladozó épületbe Alexander beengedett minket.

Hátborzongató látványt nyújtottak a régi, rozsdás emeletes gyerekágyak, és az a sok játék és könyv, amit hátrahagytak az evakuáláskor. A nagy levelekben lepattogó falfesték, a több helyen beomló padló és a betontörmelékes folyosók azzal a sok vastag pókhálóval.

A következő helyszín előtt Alexander szigorú hangnemben figyelmeztetett bennünket, hogy csak úgy fotózhatunk, ahogyan ő mondja. Egy szürke szobor előtt szálltunk ki, körbe parkolók, épületek, szögesdrót, kamerarendszer, kerítés. A szobor két kezet ábrázolt, ami középen egy atomreaktort tart. Alexander mondta, hogy közvetlenül előtte lehet fotózni, két oldalra nem. Részben a zóna okozta izgatottság, részben Alexander brutális ukrán akcentussal beszélt angolja tehetett arról, hogy először nem esett le, hol vagyunk.

A ködben aztán, a szürke szobor mögött úgy háromszáz méterre fölsejlett valami fémszínű, nagynak tűnő domborulat. Aztán ebben a pillanatban mutatott hátra, és tette hozzá, hogy itt történt a baleset. Akkor döbbentünk rá két fontos dologra: itt vagyunk a 4-es reaktornál, és a szarkofágból annyit fogunk látni, amennyi az a halvány szürke domborulat. Sajnos a köd nemcsak adott, hanem el is vett.

A 16 évet élt „mesterséges város,” Pripjaty határában szálltunk le újra a buszról. Miután beengedtek sem zötykölődtünk sokáig, hamar újra leszálltunk és megkezdtük a körülbelül egy-másfél órás sétánkat a városban, amit az erőmű dolgozóinak és azok családjának húztak fel egykoron. A lakosságot a baleset után két nappal mindössze két és fél óra alatt ürítették ki. Azt mondták nekik, hogy néhány nap múlva visszatérhetnek, így néhány ruhán és személyes tárgyon kívül mindent hátrahagytak. Ebből mára a fosztogatók miatt nem sok maradt.

A kórház mellett csak elhaladtunk busszal, ám Alexander számos említésre méltó épülethez elvitt bennünket, egy hatalmas kávézónál kezdtünk, közel a Pripjaty folyó partjához. A vízhez közel, a talajnál a srácok a túránk alatt kiugró értéket mértek, 20 μSv-hez közelítőt. A folyópart látványában egyébként volt valami magával ragadó. A vibráló színű falevelek, a türkiz folyó, és a köd együttese – merném egyenesen szépnek nevezni. Hihetetlen látványt nyújtott, ahogyan a gaz és a növények áttörték az épületeket és az utca aszfaltját.

Pripjaty egyébként nem volt annyira apró város, 50 ezer ember élt itt. Az egymást követő, ködben elvesző panelházak között a következő állomásunk a zeneiskola volt, a pártszékház ami később a mentesítésben részvevők központja volt, majd a népszerű HBO sorozatból is ismerős épületegyüttes: a hotel, mellette az energetik kultúrpalota, azaz a művelődési ház. Hangversenyeknek, kulturális programoknak adott helyet, de sportrendezvényeket is szerveztek itt.

A kultúrpalota előtti főtéren egyébként több helyen is kiöntött állateledel-kupacokat lehetett látni. Alexander elmondta, hogy a zónában élnek medvék, nyulak, rókák, kutyák és macskák is, és kimagasló a madárpopuláció is.

Egy rövid ösvényen sétáltunk át az elhagyatott vidámparkba. Az ikonikus óriáskereket meglátva azért az ember hátán elkezd futkosni a hideg, hiszen mára a katasztrófa jelképévé vált. A vidámparkot május elsején akarták megnyitni, ám végül hiányosan, de beüzemelték néhány nappal korábban, hogy eltereljék a figyelmet a katasztrófáról. Alexander kiemelte, hogy ne térjünk le a betonozott területekről, a vidámpark közelében ugyanis kizárólag ezek biztonságosak. Az erdős részek, ahová az erőmű felett dolgozó helikopterek szálltak le személyzetet cserélni, 25000 µSv/h-ot is kibocsáthatnak magukból. Alexander egy csatornafedélnél is kiugró értéket mért.

Következő megállónk az élelmiszerbolt volt, erről több bevásárlókocsi és a termékkategóriák kiírásai is árulkodtak.

Csernobilban a laktanyában, a kötelező sugármérés után kaptunk enni. Semmi különöset, egészen ehető menzakaját. Itt döbbentem rá arra, mennyien dolgoznak a zónán belül. Ugyan az ételt kívülről szállítják, de nem kevés konyhás nénit ölelt fel a személyzet. És takarítókat. És itt ebédelnek a zónában dolgozó katonák. Lent van egy szuvenírbolt, és mindkét ellenőrzőpontbál volt kettő-kettő. És élnek is itt. Az ukrán kormány ugyanis a kétezres évek elején megengedte, hogy azok akik valaha itt laktak és elmúltak hatvan évesek, visszatérhessenek a házaikba.

Ebéd után Alexander a Duga-2 radarhoz is elvitt bennünket Csernobil 2-ben. Ez a katonai bázis neve, ahol helyet kapott a Duga-2, ami az első éles üzemben működő szovjet horizonton túli radar volt. A két ernyője közül a nagyobbik 150 méter, kisebbik 90 méter magas és együtt mintegy 900 m szélesek. Elképesztő látvány. Mi ugyan a köd miatt nem láttuk a tetejét, sem a végét, de tiszta időben Pripjaty-ból is rálátni, annyira hatalmas.

A radar volt az utolsó állomásunk, Ezt követte két kötelező dózismérés a furcsa szerkezetben, külön a busznak is.

Mennyi sugárzás ért bennünket?

Körülbelül annyi, amennyi egy 1-2 órás repülőút alatt 11000 méter magasságban. Csekély. A robbanáskor, és az azt követő napokban az erőmű környékén a sugárzás 10–300Sv/h volt. Ez nem mikrosievert, hanem sievert, amiből 6 Sv/óra fölött szinte biztos a halál. Így a halálos dózis ötvenszerese érte az embereket. A mért értékeket látva úgy gondolom, hogy itthon órási, eltúlzott félelem él az emberekben egy-egy ilyen túrát illetően. Pláne ha az egynapos.

Hogy megérte-e?

Minden fillért. Tanulságos, izgalmas út volt. Hihetetlen látvány volt, ahogy a természet visszafoglalja a területet. A képekről már ismerős dolgok kézzelfogható, döbbenetes valósággá váltak. A zónában megállt az idő, ott még 1986-ot írnak, az evakuálás napját. Olyan volt ez, mint a saját szemünkkel látni a történelmet.

További fotók:

Kisokos a túráról

Hol foglaltam?

A már említett Facebook-csoportban, Pap Józsi segítségével a Gamma Travel-nél.

Mennyibe került?

Az egynapos túra ára ennél az irodánál 80 euró, ami magába foglalja a transzfereket Kijevből, az engedélyeket, az idegenvezetést és az ebédet. Ezt fejelte még meg a kijevi szállás, a repülőjegyek valamint az étkezés. A kiutazást egyénileg kell megszervezni és minimum kettőt Kijevben kell aludni, mert a túra egy teljes napot felölel.

Milyen nyelvű volt az idegenvezetés?

Angol, és erősen ajánlott egy közepes, de minimum egy erős társalgási szintet egy ilyen túrához. Vagy egy olyan embert a csapatban, aki rendelkezik ezzel a képességgel. Hiszen a szabályzat is angol, angolul mondják el mit lehet és mit nem, és angol az idegenvezetés is. Olykor erős ukrán akcentussal.