2 órája
Menni vagy maradni? – Győri kollégánk véleménye a forradalomról
Sokat gondolkoztam rajta régebben - úgy látszik, hogy volt időm bőven -, miszerint én mit tettem volna 1945-ben, 1956-ban: mentem volna, vagy maradtam volna az országban? Míg a II. világháború befejezésekor talán még nem mindenki volt tisztában azzal, hogy mi vár az országra, addig az 1956-os forradalom kitörésére már senkinek sem lehetett illúziója.
2524992125
Fotó: Illusztráció / Shutterstock
Márai Sándor ugye úgy fogalmazott, amikor 1948-ban elhagyta az országot: most már azt sem engedik meg, hogy hallgasson, így nincs választása. Egész életében szenvedett, hiszen íróként a magyar nyelv volt az a gránittömb, amelyen állva leélhette volna az életét, és erről kellett lelépnie, idegenbe szakadnia, ahol nyelvét nem, vagy csak töredékesen használhatta. A forradalom idején, 1956 őszén tíz napig egyértelmű volt a helyzet: küzdeni kellett, végre lélegezni, aztán lesz, ami lesz. Illúziója akkor sem sok embernek lehetett. Annak az esélye, hogy a szovjetek elengednek minket, ütközőzónájuk egyik legértékesebb darabját, a nullával volt egyenértékű. Keserves döntést kellett hozni november 4-e, az oroszok bevonulása után.
Annak az esélye, hogy a szovjetek elengednek minket, ütközőzónájuk egyik legértékesebb darabját, a nullával volt egyenértékű.
Aki maradt, mert szeretteit, hazáját nem bírta itt hagyni, az bizonyos egészséges világszemlélettel megverve vajon hova menekülhetett? Nem volt olyan kis falu, ahol békén hagyták volna. Aki ment, hova mehetett? A közelbe, hogy Burgenlandból elszoruló szívvel még lássa a felhőket a magyar táj felett, vagy minél messzebbre, hátha egy kontinensnyi távolságból csökken a fájdalom? Október 23-án egyszerre gyászolunk és ünneplünk: az elkeseredés napját, amikor már nem volt hova hátrálni, és egy olyan döntés meghozatalát, amely után mindenkinek szembe kellett néznie önmagával, el kellett számolnia lelkiismeretével, évtizedekre.
