Dunaszentpáli drogfüggő története - Amikor egy anyának azt kell mondania: fiam, nem jöhetsz haza

• A dunaszegi, ma Dunaszentpálon élő Sz. Bence gyógyszer-, alkohol- és drogfüggő volt.
• Édesanyjával együtt azért látogattak el szerkesztőségünkbe, hogy elmondják a fiú kálváriáját és gyógyulásának felemelő, de egyben tanulságos történetét.

Bence édesapját kilencévesen veszítette el, amikor az agyvérzést kapott. A család ekkor került igazán bajba, ugyanis egy csődbe jutó, végnapjait élő vállalkozást hagyott maga után, tartozásokkal. Az édesanyának a tragédia feldolgozása mellett azzal is kellett foglalkoznia, hogy valahogy fenntartsa a családot az anyagi nehézségek közepette. Három helyen dolgozott egyszerre, hogy az euróban lévő jelzálogot, a rezsit kifizethesse.

– Összetartó, szeretetben élő család voltunk, ahol a nagyszülők is velünk éltek a dunaszegi többszintes családi házban. Éppen ezért volt különösen fájó és nehezen feldolgozható, amikor édesapja elvesztését követően három évvel szeretett nagyapja is meghalt Bencének – avatott be az édesanya. – Három gyermekkel maradtam egyedül. Ott voltam velük a nehézségek közepette, de egy apát nem tudtam pótolni. A házat elkezdtem árulni, de a többgenerációs, 240 négyzetméteres otthont tizenkét év alatt tudtam csak eladni. 

Belátta, baj van

Az édesanya, Sz. Mártonné az első tüneteket akkor észlelte, amikor Bence 15 éves volt. A fiú egy iskolaváltás után nem tudott beilleszkedni az új közösségbe, erős szorongásai voltak, súlyos tüneteket produkált. Fiatalkorúak mentális gondozójába került, ott gyógyszereket kapott, Frontint, nyugtatókat. De persze Bence többet vett be az előírtnál.

– Próbáltam segíteni rajta, mindent megtettem, amit tudtam, például pszichiáterhez hordtam magánúton – mesélte az édesanya. – De aztán azt vettem észre, a helyzet rosszabbodik. Megjelent az alkohol, agresszívabbá vált. Végül ő maga is látta, hogy baj van. Addiktológushoz fordultunk, ő mondta, hogy létezik a hozzátartozói csoport Győrben, ahol hasonló problémákkal küszködők vannak. Ez egy anonim csoport, ahol nagy szeretettel fogadtak. Végül rájöttünk, hogy rehabilitációra van szüksége a fiamnak a probléma komplex megoldására. Fel kellett ismernem, hogy akármennyire szeretnék segíteni, nem tudok. Sőt, esetleg csak rontok a helyzeten. Teljesen mást kellett tennem, mint amit az anyai szív diktált. Ahhoz kellett segítenem, hogy eljuttassam a mélypontra, ahol már rá fog ébredni, csak ő felelős a tetteiért, a sorsának a megváltoztatásáért.

Megszakította a kapcsolatot

– Egy anyának keserves odáig eljutni, hogy azt mondja a gyermekének: nem jöhetsz haza. Hogy addig nem akarok veled beszélgetni, amíg nem teszed meg, amire kérlek, amíg be nem vonulsz egy rehabilitációra. Bence elhagyta végül a házam. Minden kapcsolatot megszakítottam vele. Borzalmas volt – emlékezett vissza Sz. Mártonné. – A lelkem egyfolytában vívódott, állandóan aggódtam érte, de tudtam, hogy nincs más lehetőségem. Mert ha azt az életmódot folytatja, amit addig, akkor annak börtön vagy halál lesz a vége. A csoport ekkor is sokat segített tanácsaival, a tapasztalataik megosztásával, ők tartottak engem életben. Közben tudatosítanom kellett, hogy a saját utamat is járnom kell, és a saját útjáról neki kell döntenie. Persze mindig biztosítottam a szeretetemről, de kinyilvánítottam, hogy csak a rehabilitációban fogom segíteni, akárhányszor is üzent. A végén természetesen személyesen kísértem el a rehabilitációra, ott álltam mellette. Kötöttünk egy megállapodást, hogy ha elvégzi a rehabilitációt, akkor hazajöhet és támogatom egy felnőttélet kialakításában.

Életveszélyben

– Tizenegy évesen rúgtam be először, először hétvégén, a barátokkal, a környékbeli diszkókban. Az iskolákban nem találtam a helyem, egyik helyről vándoroltam a másikba. Középiskolás voltam, amikor egy orvos erős szorongásoldót, Rivotrilt írt fel nekem. Ebből jóval többet vettem be, mint kellett volna. Lassan kiderültek a turpisságaim. Esti iskolába iratkoztam. Ekkor napi öt Frontin vagy más nyugtató és főleg hétvégén némi sör volt az adagom. Még nem annyira látszott rajtam, fociztam is például. Amennyire tudtam, eltitkoltam a gondjaimat mindenki elől. Több munkahelyem is volt, de sehol sem tudtam megmaradni. Az új emberektől mindig féltem, a bennem lévő szorongás megtette a hatását. Ezt próbáltam oldani. Elvonási tünetként epilepsziás rohamaim voltak, ekkor már tudtam, szükségem van a gyógyszerre. Ezeket interneten keresztül be lehetett szerezni, én több tízezer forintot fizettem értük minden hét csütörtökjén, közben jöttek a drogok, a füves cigi, a herbálos cigi, majd a szintetikus piko. Igazából tetszett az az életforma, amit akkor folytattam, vagánynak tűnt a szememben. 

Pénzt úgy szerzett, hogy minden keresetét erre fordította, mindenkitől kölcsönkért, sőt, esetenként lopott is egészen közeli ismerősöktől, rokonoktól. Édesanyja igyekezett kordában tartani, visszafizettette a kölcsönadott pénzt. Aztán jött egy mélypont: Bence egy 2021-es Magyarország–Németország focimeccs után nagyon rossz állapotba került, kirohanása volt, összetörte a családi képeket, ön- és közveszélyes volt. Utána ment el egy addiktológushoz, mert már megijedt önmagától, de édesanyja is szakemberhez fordult, aki azt tanácsolta, a következő esetnél a rendőrséget hívja. Nem segített, hogy akkori barátnője szintén gyógyszerfüggő volt. 

– Az kellett, hogy én magam felismerjem azt, hogy problémám van. De keserves volt a gyógyulás felé vezető út. A kapcsolataim megromlottak, munkám nem volt. Szerelmi csalódás is ért, majd volt két öngyilkossági kísérletem. Mentálisan is tönkretettem magam, kezdtem szétesni, magamtól megijedni. Ahogy mondják, ebből a helyzetből csak három út vezet ki: a börtön, a halál vagy a rehabilitáció. Haza nem mehettem, otthonom nem volt. Szerintem egy éven belül belekeveredtem volna valami jóvátehetetlenbe. Ki akartam szakadni a környezetemből, így vállaltam végül is azt, hogy végigcsinálom a rehabilitációt. 

Megélte a mélypontot

Múlt év decemberében végül Bence végigjárta a nyolchetes rehabilitációt a budapesti Nyírő Gyula Kórházban, azok után, hogy előtte négyszer hagyott abba máshol ilyen programot. Mára teljesen tiszta, semmilyen gyógyszerrel, alkohollal, droggal nem él tavaly karácsony óta. Megélte a mélypontot, a kilátástalanságot, az elhagyatottságot és feltámadt. Bence úgy fogalmazott érdeklődésünkre, hogy mostanra jól tudja magát érezni a szerek nélkül is, szembenézett a múltjával és feldolgozta azt. Tudja, hogy senki nem kényszeríti arra, hogy bármilyen szerrel éljen. Eddig gyermekként gondolkozott, mára reálisan látja az élet adta akadályokat, felnőtt döntéseket hoz, felelősséget vállal önmagáért, a következményekért. Azzal fejezte be, hogy Magyarországon nagyon sokan járnak hasonló cipőben, mint ő, és sajnos az egészségügy leterhelt, kevés a szakember. Egyre több a szorongó fiatal, az internet romboló világa egyre nagyobb veszély. Fontos lenne, hogy az iskolában legyen egy védőháló, a megelőzésre, felvilágosításra helyezve a hangsúlyt. Édesanyja pedig azzal zárta a beszélgetést: 

– Azért mondtam el a történetünket, mert a példánkból segítséget kaphatnak mások, hogy van remény, van kiút ebből a betegségből. Vannak fórumok, helyek, ahova mind a betegek, mind a hozzátartozók fordulhatnak. Nincsenek egyedül!

Ha segítségre szorul

Aki úgy érzi, hogy segítségre szorul, azt várják a hozzátartozói csoport. Ez ingyenes. Érdeklődni: 06-96-500555, email: [email protected].