Csekktelenítés

Nagy gond ám a digitális világ radikális, mondhatni erőszakos térnyerése. A középkorúak még úgy-ahogy elbotorkálnak benne, de az idősek gyakran elbuknak. Egy példa: mostantól például csak utalással tudja anyósom befizetni az ebédjét Győrben, így aztán az elmúlt napok ennek elintézéséről szóltak a családban. Utalással drágább, tehát keresni kellett egy alkalmas ATM-automatát. Szüleimnek a fővárosban a vízdíjat kell elektronikusan fizetni mostantól, ott is ment az utánjárás, nyomtatgatás, beszélgetés a gondnokkal. De nekem is van friss emlékem: amikor a tv-társaságnak megpendítettem, hogy csekket kérnék, néztek rám, mint a véres rongyra. Végül akkora kedvezményt adtak, ha digitális formát választok a havidíj kiegyenlítésére, hogy kénytelen voltam az elveim feladására. A szolgáltatót persze meg lehet érteni, neki olcsóbb, egyszerűbb, ha nem a sárga csekkel kell bajlódnia, mindent elkövet tehát, hogy még az emlékét is eltörölje. 

Ám mondok egy megdöbbentő dolgot: nem mindenki digitális, nem mindenkinek fűlik a foga hozzá, nem mindenkinek van okosórája, e-mail-címe, internetbankja. És vannak, akik nem is akarják, hogy legyen, vagy nincs rá lehetőségük; esetleg egyszerűen úgy érzik, elvesznek a modern korban, mint Ábelünk a rengetegben. Sok-sok nyugdíjas tanácstalan. De mi van, ha nincs egy naprakészebb gyermek, egy segítőkész szomszéd, egy jó szándékú banki alkalmazott, aki ilyenkor felkarolja, elmagyarázza neki a teendőt, aki vállalja, hogy bevezeti a világháló rejtelmeibe, aki segít egy utalással, segít az utalásnál? Akarjuk, nem akarjuk, a világ errefelé megy, tudom. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz a két és fél millió nyugdíjas azon hányadával, amelyik úgy néz az internetre, mint Kolumbuszra az indiánok.