Álláspont - Nem tudhatom 80

Tóth Péter Lóránt versvándor közösségi oldalán akadtam értékes videós posztra a napokban. A Latinovits-díjas versmondó, aki kazinczys diákokkal többször megjárta az „Erőltetett menet” Győr és Abda közötti stációit, annak apropóján szavalta Radnóti Miklós „Nem tudhatom” című költeményét Kolozsvár szívében, hogy 80 éve, 1944. január közepén vetette papírra ezeket a sorokat a költőóriás.

Nem szeretem a legeket, többnyire túlságosan szubjektív műfaj ez, különösen ha netes szájkaratéval párosul, ám ez esetben azt hiszem, hogy a XX. századi magyar költészet egyik, ha nem a legfontosabb művének kerek évfordulójához értünk. Már két munkaszolgálat volt a költő mögött, s vészjóslón közelgett az utolsó, végzetesnek bizonyult behívó postázása. Súlyos megaláztatások ide, ellopott jövő oda, Radnóti olyan tisztelettel írt a szülőföldjéről, ahogy az csak nagyon keveseknek sikerült a közös múltunk során.

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el. / Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom” – súlyos szenvedések után (hol volt akkor még a halálsorral egyenlő 850 km Bor és Abda között...) senki nem írt még ilyen méltósággal, szépen hazaszeretetről.

Radnóti túl a tömegsíron az életet is hirdette, hisz a ’46-os abdai exhumálás során meglelt „Bori notesz” főként az élni akarásról szól. Nekünk pedig üzenik ezek a versek is, hogy amikor megoldáskeresés helyett a szánkra veszünk csip-csup gondokat, s elragadtatjuk magunkat panaszkodás közben, bizonyos határt ne lépjünk át.

Legalábbis a hazánk esetében semmiképp sem.