A doni tragédia áldozataira emlékeztek a csornaiak

Ezután a Jézus Szíve templom oldalánál kialakított, második világháborús emlékhelynél helyezték el a tisztelet koszorúit. A premontrei rend, az önkormányzat, a Csornai Korona Polgári Együttműködési Egyesület és a Vitézi Rend rábaközi csoportjának képviselői hajtottak fejet a hősök emléke előtt.

A rendezvényen Horváth Ákos Pál premontrei kanonok osztotta meg gondolatait az emlélkezőkkel.

Kedves emlékező testvéreim!

1943. január 12. a magyar hadtörténet legnagyobb veresége. A 2. magyar hadsereg tagjai 1942. július 7-én érték el a Dont, ahol 208 kilométernyi szakaszon védelembe mentek át. A 207 000 főt számláló sereget a sorállomány mellett tartalékosok, nemzetiségiek és munkaszolgálatosok alkották. Egyes források szerint 97 000 fő volt a veszteség, míg mások 148 000 főre becsülik ezt, sajnos pontos számot nem tudunk. A 2. magyar hadsereg gyengén volt felszerelve, az orosz tél, a mínusz 30-35 fokos hideg készületlenül érte őket, meleg ruhájuk ugyanis nem volt. Az írásos beszámolók szerint sok katona fagyhalálra volt ítélve. Hiába kértek utánpótlást a németektől, ők inkább a sztálingrádi helyzettel voltak elfoglalva, a Don mellett állomásozó német csapatokat is inkább Sztálingrádhoz vezényelték – ez is közrejátszott abban, hogy a mieink nem kaptak sem felszerelést, sem fegyverzetet. Ígéretet mindig, csak éppen a németek, akikkel szövetségben álltak, ezt nem tartották be.

Magyar hazánk fiai, akik távol voltak a hazájuktól, egy olyan küzdelemben találták magukat, amelyben az erőviszonyok nem voltak egyenlők, melynek a végén a vereség szinte borítékolható, csupán a mértéke volt kérdéses.

Ehhez képest a vörös hadsereg jól bírta az orosz telet, őket tél tábornok sem törte meg, sőt még a segítségükre is volt. Egyesek szerint a tél volt az egyik oka annak, hogy átütő sikert ért el a vörös hadsereg, míg hazánk fiainak nagy része a messzi Don folyó mellett lelte halálát vagy került fogságba. Katonáink hűségesek voltak egy olyan küldetéshez, ami nem annyira hazánk érdeke volt, hanem inkább a náci Németországé. Ezt hazánk fiai is tudták, parancsszóra indultak úgy, hogy Istenre bízták az életüket, családjukat és nemzetüket. Nagyon megható olvasni azokat a leveleket, amiket a Don partjáról írtak a katonák itthon maradt szüleiknek, feleségeiknek vagy épp gyermekeiknek. Mindegyik levélből kitűnik, hogy ott a harctéren is Istenhez bizalommal fordultak. Nem vitás, hogy voltak esetek, amikor a hitük megingott, de erőt vettek magukon. Mindegyik levélben ott van a szilárd hit bizonyítéka és biztos vagyok abban, hogy ez segített a katonáknak. Saját maguk és rokonaik sorsát is az Isten kezébe tették. A hitük pedig nem csak a levelekben mutatkozott meg, hanem abban is, hogy bajtársiasan segítették egymást, a tábori lelkészek miséket mutattak be, gyakorolták az irgalmasság testi cselekedetét – a halottaikat méltó módon temették el. Elesett bajtársaiknak egyszerű papírfából készítettek fejfákat, amelyek nem időt állók, hamar az enyészeté lesznek. Jelezvén, hogy az idő múlik, az emlékek pedig elhalványulnak, mígnem teljesen elfelejtődnek.

Ezért nekünk, ma élőknek kötelességünk emlékezni és emlékeztetni. Újra és újra rá kell irányítanunk a saját és mások figyelmét a doni hősökre, akikről hosszú ideig a kommunizmusban nem lehetett beszélni vagy megemlíteni, esetleg emlékezni. Próbálták kitörölni az emlékezetből, de nem tudták. A hősök és családjaik, ha titokban is, de megőrizték az emlékeket, egymás között pedig tovább adták azt. Emlékezzünk és emlékeztessünk, ezáltal is tanulhatunk, hogy mi jobban és persze békésebben éljünk.

Persze tudom, hogy tanulni nem egyszerű és könnyű dolog. Ha körbe nézünk a világban, akkor azt látjuk, hogy az emberiség nem igazán tanul a saját hibáiból. Több mint 30 konfliktus vagy kisebb háború zajlik napjainkban is. Nemzetek, ideológiák harca ez. Ebből mi közvetlenül kimaradunk, közvetve viszont a szomszédban zajló konfliktusban mi is érintve vagyunk. Kárpátaljai magyar testvéreinket is besorozzák a hadseregbe, hogy a harctéren küzdjenek, életüket áldozzák fel. Ma is fiatal apák, férjek és gyermekek kényszerülnek fegyvert fogni és meghalni. Gondoljunk bele, eltelik 81 év és ugyan ott tartunk. 1943-ban a Don mellett, 2024-ben a Donbász térségében harcolnak magyar testvéreink. Nekünk, akik egyelőre békében élünk, kötelességünk testvéreinkért és a békéért imádkozni, áldozatukat emlékezetben tartani.

Testvérek, befejezésül Antóni Sándor versét idézem, mely vers szépen összefoglalja a doni katonák életét és emlékezetét.

A Don-kanyarnál

Elszálltak a könyörtelen hosszú évek,
vele együtt mentek el az utolsó remények.
Sokat emlegetett, átkozott Don-kanyar,
Hol örök álmát alussza sok ifjú magyar.
Domboldalán vagy a folyó mentén,
Vadvirágok nyiladoznak a kopjafa tövén.

Magyar baka fekszik lent a hideg földben,
üzenetet is csak szél hoz dideregve.
Sok ifjú gyermek és családos apa,
ki a szeretteit soha többé nem láthatja.
Mégis várja őt gyermek és feleség,
kik csak félig érezték a család melegét.

Megsárgult tábori levelet esténként olvassák,
minden áldott sorát százszor megcsókolják.
Megfakult fényképeket sorba nézik,
Könnybe lábad szemük, szívük újra vérzik.
Legyen ez a halálkanyar örökké átkozott,
Mit sok százezer magyar vére áztatott.
 

Távol a hazától idegen földben,
Elvesztettük őket mindörökre.
De emlékük szívünkben örökké él,
Míg magyar ember él a földtekén.
Nagy árat fizettünk, hol ott semmi dolgunk,
Az értelmetlen halált, mit örök gyászként hordunk.

Emlékezzünk rájuk és soha ne felejtsék,
Ifjú életüket derékba törték.
Hajtsunk fejet némán és gondoljunk rájuk,
Egy percnyi csendet mit emlékükre szánunk.

Tisztelet a hősöknek, dicsőség Istennek!