Vélemény a pisztáciás Balatonról, ami köszönőviszonyban sincs a klasszikus győri nápolyi szelettel

A napokban az egyik üzletlánc kasszája melletti polcon új Balatont szúrtam ki. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, s a pillanat melegében a szalagra emeltem a pisztáciás ízesítésű csokoládét. Kísértés alatt nem azt kell érteni, hogy kívántam volna a boldogsághormont. Sokkal inkább arról van szó, hogy édesanyám nővére is a kekszgyárban dolgozott.

Így én is termékhibás győri édes finomságokon nőttem fel, imádtam gyerekként a Kismackót és a Pilótát, ha pedig Szigetben járok, a mai napig mindig eszembe jut az egykoron az üzemből áradó tolakodó, ám mégis kellemes vaníliás illatfelhő. A családi kötődés miatt érdeklődöm tehát a kekszgyár „utódtermékei” iránt és foglalkoztatnak az újdonságok. Nos, a pisztáciás Balaton nekem erősen felejthető kategória a csokik között, ráadásul az íze az egykori csehszlovák élelmiszeripar néhai zászlóshajójára emlékeztetett. Az O betűvel kezdődő, csillagképről elnevezett szeletre gondolok, ami tudomásom szerint a mai napig létezik. Négy-öt éve egy prágai üzlet polcán láttam is, de nem vettem belőle, mert soha nem jött be különösebben.

Ha a másik közép-európai országból öltöztették új köntösbe a Balatont, ha új fejlesztésű termékről van szó, egy biztos: győriként sértőnek érzem, hogy az egykori kekszgyári logóval olyan édességet lehet gyártani és forgalmazni, ami köszönőviszonyban nincs a mi Balatonunkkal, az eredeti legendás szigeti, csokiba mártott nápolyival. Tudom, hogy ez a hajó rég elment és a rendszerváltás ködébe veszett, mégis bosszantja az embert. Öröm az ürömben ugyanakkor az a lehetőség, hogy a kekszgyárnak és a többi régi klasszikus győri üzemnek, valamint a dolgozóiknak méltó emléket állítsunk.

Ezt az esélyt kár lenne veszni hagyni.