Megemlékezés Csornán - Fáklyás felvonulással kezdődött az ünnepség a városban - fotók

Dr. Bónáné dr. Németh Katalin polgármester ünnepi gondolatai:

Tisztelt ünneplő csornai Polgárok!

„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.”

Nagy tisztelettel köszöntöm mindannyiukat, itt, városunk 1956-os emlékművénél, a forradalom és szabadságharc kitörésének emléknapján!

Valóban, John Fitzgerald Kennedy, az USA elnökének imént idézett mondatait ma már aligha vitatja bárki. Méltató szavai Magyarországon az elhangzásuk pillanatában, 1956. október 23-án azonban csupán vágyálomként hatottak. Hiszen az az év is ugyanúgy kezdődött, mint ahogy 1957-óta mindegyik: a forradalom és szabadságharc emléke megsemmisítésének programjával, az ’56-os magyar forradalmárok kivégzésével.

Tisztelt Ünneplők!

Miközben a himnusz hangjait hallgatom és énekelem, gyakran gondolok arra, hogy milyen különös lélekkel áldott meg minket magyarokat a jó Isten, a Teremtő, hiszen ami igazán fontos, ami minket magyarokat lélekben összeköt, a nemzet születéséhez és boldogulásához, életéhez és szabadságharcához nélkülözhetetlen, abból kettőt ad. A magyar sors kettőssége megmutatkozik nemzetünk életében. Ünnepeinken, ha lélekben egymás felé fordulunk, nem csupán nemzeti imádságunk, az „Isten, áldd meg a magyart” fohásza köt bennünket össze, hanem a Szózat „Itt élned, halnod kell” parancsa is. Mondhatnánk, nincs ezen mit csodálkozni, hiszen már a történelmünk kezdetét sem egy, hanem mindjárt két hőshöz kötjük: „Hunor s Magyar, két dalia, / Két egytestvér, Ménrót fia” – olvashatjuk Arany János sorait, a Rege a csodaszarvasról című versében. Ezek után nem meglepő – mondhatnánk, törvényszerű –, hogy a számunkra, magyarok számára annyira fontos születésnapból, a magyar szabadság születésnapjából is két pirosbetűs ünnepünk van, amelyek – Hunorhoz és Magorhoz, a Himnuszhoz és a Szózathoz hasonlóan – elválaszthatatlanok egymástól: 1848. március 15. és 1956. október 23.

Vannak, akik ezt az ősi magyar hitvilággal magyarázzák. Mert a régi magyarok hite szerint az embernek nem egy, hanem két lelke van. Az egyik szorosan a testhez kötődik, benne él, és az utolsó pillanatig vele marad. A másik a testtől független, szabad. Úgy is hívták, hogy szabad lélek.

Ez a szabad lélek tartott bennünket életben a legválságosabb pillanatokban, ez tette lehetővé, hogy túléljük a két világháborút, nemzetünk feldarabolását, és túléljük a két embertelen diktatúrát is – a nácizmust és fasizmust éppúgy, mint a kommunizmust.

Igen, a magyarság szabad lelke volt az, amely 1848/49 után 1956-ban is életet lehelt a nemzetnek a diktatúra szorításától elgémberedett végtagjaiba, és csatasorba állított bennünket a csüggedéssel, a közömbösséggel és a reményvesztettséggel szemben.

Tisztelt Emlékezők!

Ha az 1956-os forradalom politikai céljait, legfőbb törekvéseit és eredményeit vizsgáljuk, ugyanarra jutunk: ’56 őszén mintha ’48 tavasza

éledt volna újjá. Ahogy 1848-ban az áprilisi törvényekkel, az első, felelős magyar kormány hivatalba lépésével, úgy 1956-ban is az egymás után megalakult koalíciós kormányokkal, a szinte semmiből feltámadó demokratikus pártokkal és a működő parlamenttel a „Nem állunk meg fél úton, sztálinizmus pusztuljon!” jelmondatának megfelelően az átfogó változások elérése lett a legfőbb cél. Az egyéni és kollektív szabadságjogok visszaszerzése és védelme, a nemzeti függetlenség tiszteletben tartása, tiszteletben tartatása.

És a forradalom újra véget vetett a cenzúrának is: október 30-án megkezdte a műsorsugárzást a Szabad Kossuth Rádió az Országgyűlés 107-es és 108-as szobája előtti folyosóról. A „státusfoglyok” 1956-ban is szabadon bocsáttattak. Így lehullott a lakat a felsőpetényi Almássy-kastély sűrű szögesdróttal övezett kerítéséről is: Mindszenty József hercegprímás, a kommunisták megalkuvást nem tűrő ellensége kiszabadult a börtönéből.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Engedjék meg nekem, hogy néhány gondolattal a csornai forradalmi eseményekre és az akkori csornaiakra is emlékezzek.

A kettősség, melyről eddig beszéltem, a Csornán zajló forradalmi események és helyzetek szintjén is jelen volt. Amikor október közepén a leszerelés előtt álló katonák hazatértek civil ruháért, már mondogatták, hogy valami van a levegőben. Készülőben volt a forradalom, az előérzetek változást sejtettek.

A rádió révén nálunk, Csornán is értesültek a budapesti eseményekről, és ahogy ilyenkor lenni szokott, a polgárok nagy része érdeklődéssel, csendben, félelemmel vegyes várakozással követte a híreket, de a fiatalok, akiket még a család vagy munkahelyi kötelezettségek nem kötöttek le, szabadságra és szabad világra vágytak, ők izgatottan és reménytelve várták, hogy ide is eljusson a változás, arra készültek, hogy aktív részesei lesznek annak.

Ha választ akarunk adni arra a kérdésre, hogy mi tette 1956-ban ezeket a fiatalokat később az életüket is feláldozni kész mártírrá, akkor röviden ezt a választ adhatjuk: a ránk, magyarokra jellemző szabadság- és hazaszeretet.

A forradalom első napjának egyik legjelentősebb eseménysorozata volt a diktatúra jelképeinek megsemmisítése. A délelőtt folyamán már hullottak a vörös csillagok a középületekről és az üzemekről. A Palotasoron épült járási könyvtár meredek ívű kupolájára szerelt, kivilágítható vörös csillag leszerelését az úttestesten álló tömeg ujjongva fogadta, jóllehet kis híján közéjük esett a gyűlölt jelkép. Erre a sorsra jutott több Sztálin és a Vöröshadsereget jelölő tábla is. A kultúrcikk üzletben összetörték Lenin, Sztálin és Rákosi szobrát, megtiporták a vörös zászlókat.

Október 27-én nagygyűlést tartott Csornán a forradalmi tömeg. 11 órára a főteret megtöltötte a hozzávetőleg ezerfős tömeg.

A rendőrség szétesett, az állományt október 29-én lefegyverezték, de a határőrség Csornán nagy közbizalomnak örvendett, így a megalakuló nemzetőrséggel együttműködve fenntartották a rendet a településen és a környékén.

Az elkövetkezendő néhány nap sűrű eseményei a helyi ideiglenes forradalmi tanács józan gondolkodásának köszönhetően nem vezettek olyan súlyos következményekhez, mint Mosonmagyaróváron. Ehhez szükség volt a határőrlaktanyában szolgálatot ellátó tisztek megfelelő hozzáállására is.

1956 decemberére azonban már a félelem légköre ülte meg Csornát. A győztesek esténként a Takács kocsmában vagy a tiszti klubban mulattak, a kijárási tilalom miatt a csendes utcákon csak a járőröző szovjet harckocsik hangját lehetett hallani. A csornai járásban a Kádár-féle karhatalmat alkotó pufajkások többsége a környékbeli falvakból származott. Gyakran előfordult, hogy embereket vertek meg a nyílt utcán, kutyákat eresztettek a forradalomban szerepet vállalókra.

A csornai eseményekben való részvétel miatt Székely Sándoron kívül még tizenegy személyt ítélt el a bíróság. Azok száma, akiket meghurcoltak, kitelepítettek, családtagjaikat is beleértve, évtizedeken keresztül hátrányos következményekkel sújtottak, többszöröse volt a hivatalosan elítélteknek.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

„A történelem – írja Mark Twain – nem ismétli önmagát, de rímel.”

Valóban. Forradalmaink és szabadságharcaink – a leveretésük ellenére – hasonlóak a végső üzenetükben is. 1848/49 az abszolutizmus, 1956 a szovjet modell csődjét jelentette. A kívülről ránk erőltetett szabályok, az oktrojált alkotmányok, a nyakunkra ültetett helytartók világának végét. Annak a korszaknak az alkonyát, amikor egy birodalom fővárosából, Bécsből és Moszkvából mondták meg nekünk, hogy hogyan éljünk, mi a jó nekünk, és ezért mit vagyunk kötelesek tenni, és – leginkább – mit vagyunk kénytelenek eltűrni.

Igen, 1956-ban éppúgy felismerték, mint 1848/49-ben: a szabadság csak a szuverenitás megszerzésével lehet teljes, szuverenitás nélkül pedig aligha lehet tartós a kivívott szabadság. Nemcsak Batthyány és Kossuth, de Nagy Imre is pontosan tudta: a belső szabadság és a külső függetlenség egymás feltételei, külön-külön nem, hanem csak együtt létezhetnek. Ha hagyjuk elveszni a szabadságunkat, oda a függetlenségünk. És ha nem teszünk meg mindent a függetlenségünkért, előbb-utóbb oda a szabadságunk.

A sok párhuzam, hasonlóság és egyezés nem a véletlen műve: azt mutatja meg, ami nem függ a kortól és az időtől, az olvasható ki belőle, ami nem változik, ami örök: a 48/49-es és 56-os magyar hősök, elődeink önfeláldozása és szabadságszeretete.

Hajtsunk hát térdet előttük, hogy tekintetünkkel felnézzünk rájuk!

Tisztelet a hősöknek! Tisztelet a magyar szabadság és függetlenség védelmezőinek!

Köszönöm, hogy meghallgattak.