Milyen sínen robog?

Mindenki szeretné megélni azt, hogy valahonnan valahová halad, fejlődik. Ha visszanézi a pár évvel korábbi fotóját, jó, ha azt érezheti, ahhoz képest nemcsak a divat változott, hanem a tartalom, a belbecs, a bölcsesség is szaporodott. Nemcsak múlt az idő, de telt is. Legnagyobb félelmünk, hogy lemaradunk. Én sem vagyok kivétel. Kamaszkorom óta az egyik szorongó álmom az, hogy utaznék valahova, de megfoghatatlanul és titokzatosan húzódik a dolog, nem indul a járat, ellenszél van és nem sikerül az átszállás, vagy azt sem lehet tudni, melyik út merre vezet.

Sajnálom, hogy magányos, szorongó rémálmomat valóra váltotta a MÁV. A Budapest–Győr–Hegyeshalom vonal Biatorbágy és Szárliget közötti szakaszán száz kilométer per órás sebességkorlátozást kellett bevezetni a pálya állapota miatt az eddigi száznegyvenes megengedett sebesség helyett. Úgy hiszem, a pálya nem pár nap alatt avult el, és ez az állapot nem a semmiből csapott le ránk hirtelen, előre nem látható módon. Ráadásul egy Biatorbágy másik oldalán lévő szakaszt nem olyan rég fejlesztettek, hogy elbírja a százhatvan kilométer per órás sebességet. De így minek ugye...

Ha valamit presztízsvonalnak éreznék – ha gazdája volnék, ahogy nem vagyok –, az épp az a történelmi jelentőségű, ami bennünket és fővárosunkat nyugattal összeköt. Nem lennék annak a helyében, akinek a nemzetközi járatokkal tudatnia kell, hogy innentől lesznek szívesek húsz perccel hosszabb menetidőre tervezni a Münchentől Bukarestig közlekedő utasok. Azt az utazóközönséget is az útra kényszerítik, amely szíve szerint környezetkímélő módon közlekedne és nem növelné az autópálya forgalmát. Vajon a vasúttársaság hogy néz most tükörbe vagy saját korábbi fotóira? Ki tudja visszaadni az akár napi húsz percet?