Hétvégi tűnődések (2024/05-11.)

Életünk határhelyzeteihez érve, sokszor nem tehetünk mást, mint hogy tovább lépünk. Egy szakasz lezárul, s kezdődik egy másik. A kettőt elválasztja vagy összeköti a búcsúzás felemelő vagy éppen tragikus pillanata. Azonban a könnyes búcsú fájdalma az idő múlásával a beletörődés érzésévé szelídül, ugyanakkor a szív nem feled, az emlék – ha olykor fakulóbban is – megmarad…

Jézus a feltámadását követő negyvenedik napon, (áldozó)csütörtökön még egyszer maga köré gyűjtötte tanítványait. A hit fontosságát hangsúlyozva, missziós parancsával bízta meg övéit. Biztosította őket, hogy a nevében akár csodákat is fognak tenni… Búcsúzott, aztán szemük láttára a mennybe távozott. (Vö.Mk.16/15-20.) Olyan gyorsan és megrendítően történt mindez, hogy talán fel sem fogták szavait. Emberként el kellett távoznia, hogy aztán Istenként közöttünk maradhasson az idők végezetéig, és általunk (is) megnyilvánulhassanak szeretetének, kegyelmes erejének jelei.

A Mesterrel bejárt helyszínekre érve minden bizonnyal felderengtek az apostolok előtt az együtt töltött idő szép emlékei. Ugyanakkor hamar rájöhettek arra is, hogy mindez több mint nosztalgikus révület, hiszen a Jézusról szóló prédikációjukat, a megváltás örömét hirdető szavaikat nem egyszer csodák kísérték. Megtapasztalhatták, az Úr valóban együtt működik velük, s jelek által „hitelesíti” igyekezetüket.

Sokszor érezhetjük úgy, hogy erőnk csekély az előttünk álló feladathoz. Akár meg is rendülhetünk hivatásunkban. Látszólagos sikertelenségünk pedig tovább növelheti csalódottságunkat. Nem mindig úgy teljesülnek elképzeléseink, ahogyan egykor azokat megálmodtuk. Az ember alázatos elszántságát, állhatatosságát - ha szándékai tiszták és megmarad az őszinteség útján -, mindig megáldja az Úr, munkálkodását pedig együttműködése fogja kísérni…