Tringer László, a pannonhalmi polihisztor 83 évesen is aktívan oktat

Tringer László rendületlenül írja a születési hely rubrikába a már nem létező települést: Győrszentmárton. Akkoriban ugyanis még ezt a nevet viselte Pannonhalma. De nemcsak a gyermekkorának, a gimnáziumi éveinek is helyszíne a város – annak ellenére, hogy kötelezték az általános iskola igazgatóját, hogy látogasson el hozzájuk és beszélje le szüleit a bencés oktatásról. – Nem jöhetett más szóba, mert a Győrbe járás költségeit a szüleim nem tudták volna vállalni. Egyszerűen éltünk, apám a helyi téglagyár ácsmestere volt, anyám pedig háztartásbeli, mivel hárman voltunk gyerekek, és dédmamánk is velünk élt. Egy fizetésből hatan. Nem sokkal az újraengedélyezés után, ’53-ban indult az osztályom.

A Kémiától a pszichéig

Osztályonként 40 fős létszámot engedélyezett akkor az állam, a fiúk és lányok jó része a környező településekről járt be. Harmadikos gimnazista korában dőlt el, hogy az elmegyógyászat lesz az a terület, amin továbbtanul. – Addig a kémia bűvöletében éltem: gondoltam, vegyészmérnök leszek. Aztán híre jött egy nyáron, hogy érkezik Pannonhalmára egy neves budapesti egyetemi tanársegéd, aki elmeorvos. A diákok többsége hazautazott szünidőre, megkérdezték, akarok-e vele találkozni. Rengeteget beszélgettünk, mesélt a tevékenységéről. Erős impulzus volt, ami az orvostudomány felé vitt. De voltak más hatások is. Például az egyik bencés atya is – akiről köztudott volt, hogy hipnózissal foglalkozik – sokat beszélt az elme rejtelmeiről. Egy másik tanárom, a lelki atyám kérdezte, hogy az orvosi nem vetődött-e föl bennem. És hajtott az a hozzáállás, hogy az emberi lélekkel is foglalkozzunk! Így került az elmegyógyászat az érdeklődésem középpontjába.

Tudomány és lélek egyensúlya

Bár a vegyészmérnöki pályát maga mögött hagyta, az egzaktság, mérhetőség, objektivitás nagyon fontos része maradt a tudományos érdeklődésének és kutatásainak. – Az egyetemi hat év alatt az élettani intézetben voltam tudományos diákkörös, és állatkísérlettel foglalkoztam, mértem, számoltam, statisztikákat vezettem. Amikor már pszichiáter szakorvos lettem, csalódtam picit abban, hogy ez nem olyan egzakt tudomány. Ezért utána egyből beiratkoztam bölcsész szakra, és elvégeztem a pszichológiát is. Itt is megmaradt az egyértelműre való törekvés, ezért kísérleti dolgokkal foglalkoztam magas matematikával kísérve. Nem az ezoterikus jellegű pszichiátriát művelem, hanem azt, ami tudományosan alátámasztható. Paralel a pszichiátria mellett a belgyógyászatot is megtartottam, szerettem orvoskodni, jártam éjszakai ügyeletbe – részben magam eltartására is – praxisba, és a mentőknél dolgoztam majdnem minden nyáron. Teológiát is tanultam civil teológushallgatóként, és a filozófiát nagyon szerettem.

Az egyetemen többször lekáderezték, érdeklődtek tőle a rendről, a kereszténységéről akkor is, amikor például felmerült egy előléptetés. – Kérdezték, hogy meg vannak-e keresztelve a gyermekeim. Mondtam, hogy meg, sőt, ha születne még, azt is megkeresztelném. A kandidatúrám és aspirantúrám ilyen okokból mondták vissza. Tízen jelentkeztünk. A fölvételi vizsga után mindenki gratulált, mert úgy látták, hogy nyilván én fogok bekerülni arra az egy helyre. Három nap múlva kezét tördelve jött a főnököm, hogy nem lehet, mert átszóltak a minisztériumból.

Harc az orvosképzés emberarcáért

A rendszerváltozást egy év késéssel követte az egyetem átalakulása is. Tringer László akkoriban került az egyetem vezetésébe, az általános orvosi kar oktatási bizottságának felelőse lett. – A kurrikulum tervezése, új igényekkel való kiegészítése volt a feladatom. A dékán egyik helyettese voltam ebben a vonatkozásban. Akkor vetődött fel, hogy mi legyen a volt Marxizmus-Leninizmus Intézettel, ami az utóbb már a Társadalomtudományi Intézet nevet viselte és az ideológia mellett szociológiát, orvostörténetet is oktatott. Sok tanszékvezető úgy vélte, hogy fel kell számolni. Én azt mondtam, sok ott az érték, nem kellene a fürdővízzel a gyereket is kidobni.

Mivel úgy látta, az orvosképzés legnagyobb hiányossága az ember pszichéjével való foglalkozásra való felkészítés, arra törekedett, hogy ebben történjen előrelépés. Kidolgozta a Magatartástudományi Intézet tervét, programját és struktúráját. – Nagy harcok mentek ellene-mellette, lobbiztam sokat, szívemen viseltem az ügyet. Popper Péter, aki orvosi pszichológiát oktatott akkor nagyon magas színvonalon, ellenezte. Próbáltam meggyőz­­ni, hogy integrálódhatnának ebbe az intézménybe, de ő akkor inkább leköszönt és elment külföldre oktatni. Végül a kari tanács elfogadta, és a egyetemi tanács is jóváhagyta az intézet tervét. Kopp Máriát, közvetlen munkatársát javasolta igazgatónak Tringer László, aki nemzetközileg elismert intézetté fejlesztette.

Nem mindig látta magában a pedagógust

Bár professor emeritusként továbbra is oktat és vizsgáztat, nem mindig látta magában a pedagógust. – Gyakorló orvosként úgy éreztem, hogy szívesebben foglalkoznék a beteg különleges érzékcsalódásaival, mint az orvostanhallgatókkal. Hét-nyolc éve dolgozhatott a klinikán, amikor olyan kurzusokat oktathatott, amelyek alkalmasak voltak kicsit személyesebb kapcsolatot fenntartani a hallgatókkal. – Ott tapasztaltam meg először, milyen fölemelő érzés, amikor figyelő szempárok merednek az emberre és sugárzik az érdeklődés belőlük. Ez volt a kulcsélmény. Ekkor döbbent rá, hogy ugyanazt csinálja, amit a számára meghatározó pannonhalmi szerzetes tanárok. Ettől kezdve előtérbe került az oktatás az életében, programok tervezése és megvalósítása. – Így jöttem rá, hogy én leginkább orvos-tanárként tudnám magamat definiálni.

Isten minden nyelven ért

Legutóbb épp egy beszélgetés volt az apropója, hogy hazalátogasson, a Magyar Krónika szervezésében, de rokonokat, vagy épp az apátságot is sűrűn felkeresi. – A temető főutcáján ha végigmegy az ember, jobbra-balra Tringerek vannak. A szüleimnek sok testvére volt, kiterjedt a család. A húgomék ott építkeztek, ahol a gyermekkori házunk volt. Az apátságba is sűrűn látogatok, idén is részt veszünk a húsvéti liturgián. Ambrus atyával baráti kapcsolatban vagyok, egy évvel fiatalabb nálam, bár az atyák között ő a legidősebb. Az osztályom találkozóit ő szokta patronálni, a 65 éves érettségi találkozónk lesz a soron következő.

Gyakorló katolikus, és rendszeresen publikál hitéleti folyóiratokban, de nem szereti ezt híresztelni. – Én a vallást úgy fogom fel, mint egy nyelvet, amelyen kommunikál a hívő a természetfeletti világgal. Minden vallás értelmezhető úgy, mint egy koherens nyelv. És meggyőződésem, hogy az Úristen minden nyelven ért. Ugyanakkor elmondása szerint szakmájában is érvényesül a szekularizáció, így nagy bajban van akkor, amikor páciensek azt kérik, ajánljon hívő szakembert.

Ember- és reményközpontú orvoslásra van szükség

Véleménye szerint az orvostudomány technikai fejlődése nem kedvez a pszichológiai orvoslásnak, pedig sok fölösleges és drága vizsgálat vagy beavatkozás megelőzhető lenne némi odafigyeléssel. – A betegek nagyon is emberi problémáira nem fogékony az a diagnosztika, melyben a gépeké és a kémiáé az uralkodó szerep. Az egészségügyi intézmény elvégzi a kötelező vizsgálatokat, születik egy diagnózis, abból pedig egy gyógyszerezési javaslat. De hogy valakinek volna csak egy nyugodt fél órája értő beszélgetést folytatni a beteggel... azt a rendszer kevésbé favorizálja.

Hangsúlyosan szeret a beteg jövőjével foglalkozni, mert az ember az egyetlen élőlény, amelynek jövője van, az állatvilág nem ismeri a létnek ezt a dimenzióját. – Filozófiai álláspontom, hogy az ember szabadsága a jövőben teljesedik ki. A jövő az, amit szabadon alakíthatunk, és akinek nincs jövője – és a lelki betegeknek sok esetben nincs –, az nem egy méltó emberi élet. A depresszió például nem más, mint antiremény. Ha Jézus boldogmondásait nézzük, mindben a jövőre utal. „Boldogok a béketeremtők, mert őket Isten fiainak mondják... Boldogok akik sírnak, mert vigasztalást nyernek.” Mind a jövőre irányul, és a remény jelentőségét húzza alá. Fontos a jövő, a remény felé fordítani az emberek figyelmét!