Diákmeló - Jó buli, tapasztalat, függetlenség

Segédmunkás a Mezőgépnél és a tejüzemben, zöldségbolti eladó, pincér. Ez mind én voltam ifjúkoromban, amikor nyaranta egy kis költőpénz reményében dolgoztam egy-két hónapot. Akkoriban még nem ment ez olyan szervezetten, mint manapság, mindenféle ismeretség szükségeltetett ahhoz, hogy dolgozhasson a diák. De az ismerős ismerősének ismerőse általában segített, így mindig akadt egy kis nyaralásra, bulizásra való aprópénz. Egyetemistaként már könnyebben ment, a tangazdaságban mindig akadt munka, hol tojást pakoltunk, hol birkát körmöltünk, a legjobb pedig az volt, amikor a vágásérett gigant pulykákat kellett kamionra rakni. Nemcsak azért szerettük, mert jól fizettek – éjszaka kellett csinálni, hogy kisebb legyen a stressz (mármint a pulykáknak, nem nekünk) –, hanem mert egy-egy ilyen 15–16 kilós állat valahogy mindig a kollégiumban kötött ki, ahol a szorgos lány hallgatók finom reggelit (és ebédet és vacsorát vagy 3 napig) varázsoltak belőlük. 
A diákmunka bulinak is jó volt, de az igazi örömét az adta, hogy már közben lehetett tervezgetni, mi mindenre futja belőle. Általában Lengyelországban vagy az NDK-ban kötöttünk ki, mert az volt akkoriban a legolcsóbb, és mert nagyon kedvelték a magyarokat. De az is nagy öröm volt, hogy nem a szülőktől kellett pénzt kuncsorogni, akik így nem is gördítettek akadályt fizetésünk elköltése elé, csak annyit, hogy egy nyilvános telefonról jelezzük már néha, hogy élünk. Az a szabadságérzés azóta sem jött vissza, hiába a sok évtizedes munka és a saját fizetés. 
És még mondja valaki, hogy a munka nem tesz boldoggá...