Nem öncélú szenvedély - Mosonmagyaróvári kollégánk gondolatai a veteránautó-találkozók apropóján

A veteránautó-találkozók sorra hívnak időutazásra: visszamegyünk általuk gyermekkorunkba, a nagyszülőkkel való kirándulások hangulatát is visszahozva. Mert igazi kaland volt hátul a Trabantban utazni, szívni a benzingőzt, amiből bőven akadt... 
Persze a kiállítóknak ennél jóval többet jelentenek ezek a csodajárgányok. Már-már személyiségük van, történetük, melyeket szívesen megosztanak az érdeklődőkkel. Mindig is csodáltam a gyűjtők szenvedélyét és ezzel párhuzamosan az egyre gyarapodó tudásukat, mert ahhoz, hogy elkészíthessék hosszú órák mellett ezeket a varázslatos járgányokat, sok utánajárásra is szükség van: a történeti háttér mellett technológiai ismereteknek is birtokában kell lenniük. A veteránautó-gyűjtők idejüket nem sajnálva azon fáradoznak, hogy egy-egy autó eredeti állapotát helyreállítsák, a megfelelő alkatrészeket megtalálják, és az autót teljes pompájában megmutat­hassák. 
A veteránautó-gyűjtés nem csupán egy hobbi: valóban szenvedély, amely összeköti a múlt technológiai csodáit a jelenben élő autórajongókkal, s az autók történetének, műszaki fejlődésének és kultúrájának mély megértésén alapul. A gyűjtők szenvedélye nemcsak az egyedi autók birtoklásáról és megőrzéséről szól, hanem arról is, hogy ezek a járművek életre keljenek és a közösség részévé váljanak. Ebben a kontextusban a veteránautó-találkozók kulcsszerepet játszanak, hiszen összekapcsolják a gyűjtőket, rajongókat, és lehetőséget biztosítanak a tapasztalatok megosztására is. 
E szenvedély korántsem öncélú: azon túl, hogy akár a laikusokat is gyönyörködteti, segít megőrizni az autóipar történelmi értékeit, az autók restaurálása és megőrzése révén a gyűjtők és az érdeklődők betekintést nyerhetnek a múltba, megismerhetik az autóipar fejlődésének szakaszait, s élvezhetik a régi idők stílusát és eleganciáját.