Fecskekáosz

Végigsöpört a hír a hazai médián, miszerint a hirtelen lehűlő idő, a rengeteg eső és a rovarok eltűnése miatt élelem híján legyengülnek és százával pusztulnak hazánkban a fecskék. Mivel a fecskét – akárcsak a gólyát – a magyar ember a saját madarának érzi, azonnal megmozdult az ország, profi és amatőr fecskementők szedték össze a fázós madarakat az utak mellől és próbálták melegíteni, táplálni őket. 

Mint ilyen helyzetekben oly sokszor, szinte azonnal felhorgadtak az önjelölt szakértők és magyarázták, miért nem lehet fecskét etetni, miért nagyobb a pusztulás veszélye, ha befogják őket. Előfordult olyan is, hogy kormányhivatali rendelettel koboztak el mentett fecskéket egy amúgy évtizedes múltú állatmenhelytől, mert nem volt épp érvényes engedélyük. Nem csoda, hogy ebben a káoszban sokan inkább nem nyúltak a földön kuporgó madarakhoz. 

Tény, hogy a repülő rovarokhoz szokott fajokat tálkából vagy kézből táplálni nem könnyű. Az is tény, hogy egy nagyon legyengült madár minden odafigyelés ellenére nagy eséllyel elpusztul. Sajnos az időjárás változása nyomán ez nem egyedi eset, a fecskék éppen a szaporaságukkal, a nagy egyedszámukkal igyekeznek túlélni az ilyen extrém helyzeteket. Ám azt még a legprofibb szakértők sem tudják, mekkora az az egyedszám, amellyel egy-egy populáció, netán maga a faj még fenntartható, éppen ezért mondják a valóban felelős állatvédők, hogy minden egyes fecske számít. És ha ez így van, akkor az érzelemmentes profi állatvédelem mellett bizony kellenek a lelkes és érzelemdús laikusok. 

Ha ugyanis az ilyen együttérzést negligáljuk, más esetekben sem várható ezeknek az embereknek a segítsége vagy támogatása. 

Pedig a jó emberekre mindig szükség lesz. 

És nem csak a fecskéknek.