Csúszdacsalók

Két ajándékjegyet kaptunk „pótnagyszüleinktől” a győri fürdőbe, amit az idei év egyik legforróbb napján strandoltunk el a feleségemmel. Szombatot választottuk a fürdőzésre, így borítékolható volt, hogy sokan lesznek, mégis a tömeg és a szinte telt ház bennünket is meglepett. 

Oly sokan hűsítették magukat a győri fürdőben, hogy a csúszdák előtt tömött sorokban álltak az emberek. Három sor közül választhattak a vendégek; a legkisebb érdeklődés a leggyorsabb és a versenycsúszdák iránt volt ezen a napon, míg a legnépszerűbbnek a családi csúszda bizonyult. Ez a szifon leglassúbb és leghosszabb pályája, a kilátás végig szenzációs, de az érthetően időbe telik, ameddig a földszintről a harmadik emeletre lifttel megérkeznek a csúszáshoz tervezett, négy főre kalibrált matracok. 

A csúszda kapujánál fiatal srác intézkedett – kiválóan, kommunikációs szempontból csillagos ötöst érdemel, ahogy külföl­­di vendégeket is türelemre bírt –, s az már a földszinten feltűnt az adó-vevős beszélge­tésekből, hogy mintha többen tűntek volna fel a csalá­­di csúszdánál, mint ahányan az oda vezető sorban álltak. 

Ez csak egyetlen módon fordulhatott elő: a versenycsúszda piros folyosójából bizony-bizony többen indultak a harmadikra. Miután mi is sorra kerültünk, már-már Örkény egyperceseit idézte, amikor megláttuk a hatalmas matraccal azokat a nagyszülőket, akik az unokáikkal a piros sorból jutottak el a családi pályához. 

Nem tudom, mi múlik azon, hogy egyeseknek 5–10 percet várniuk kell ilyen helyzetben, vagy talán örömet szerez, hogy itt is találnak kiskaput. Azért bízom abban, hogy inkább egyről a kettőre lépnek azok, akik minden körülmények között hisznek a becsületes, tisztességes hozzáállásban.