Imádjuk a pletykát, amíg nem mi vagyunk a szenvedő alanyai.

Azt a hírt írd meg, amit elmondanál a szomszédodnak, a barátodnak, kaptam tanácsként annak idején a szakmában. Mert mi érdekli az embereket? Az, amit ezerszer hallottak, amit állandóan szajkóznak nekik? Ami távol történt tőlük, messze, a Föld túlsó felén? Aligha. Ami a közelben történt, amit még nem mondott nekik senki, ami a mindennapi életüket befolyásolhatja, a pénztárcát megrázza. És hát ami kikapcsol a rohanásból, a gályázás nehézségeit enyhíti, ami könnyen emészthető. És persze az ősi vágyakat érintő, a zsigerekre ható, a testi. A győri hetes buszon például remek híreket hallani, olyan fantasztikus termékeket is, miszerint Lagzi Lajcsi meghalt, már a temetése is megvolt, és az Il Silenziót játszották neki utolsó útján híres trombitájával, egészen megható volt. Én meg, mielőtt elsirattam volna szegény trombitást, jobban tettem, hogy utánanéztem, mi igaz ebből: semmi. 
A szomszéd néni szokta bedobni a társasház postaládájába a Sztárlimonádé című alkotmányt, amely muzsikusokról-zenészekről szóló sztorikkal van tele. Micsoda kihasználatlan piaci rés! – kiált az ember, és valóban: ez a kelendő manapság – szomorodhatunk el. Merthogy rádióműsort vezető ismerősömre is rá-rászólnak a főnökei: könnyedebb témákat hozzon, nem kell már a komoly, a fajsúlyos, az elgondolkodtató a hallgatóknak. Mégsem lehet csakis ezen megállapítás alapján újságot, tévét készíteni: hitem, hogy a médiának nevelnie is kell, főleg akkor, ha már könyveket egyre kevesebben olvasnak. Szóval lássuk be, hogy a pletyka az emberiség legkedvesebb szórakozása. Imádjuk. Persze egészen addig, amíg nem rólunk szól, nem mi vagyunk a szenvedő alanyai. Erre is gondoljunk néha.