Isten tenyerén

December hideg napjaiban várakozunk a fényre. Az Úr eljövetelére. Örömteli ez az időszak, tudjuk, hogy amikor a láng fellobban, kitárul a szívünk, csordultig megtölti a szeretet. Hideg, komor időket élünk, sötét van, félünk és bizonytalanok vagyunk. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Élünk-e addig? Ha élünk, mi lesz velünk és azokkal, akik fontosak a számunkra? Lesz-e erőnk kenyeret tenni az asztalunkra, képesek leszünk-e tiszta gondolattal tűnődni a világ dolgain? 
Ha véget ér az utunk, emlékezetesen, hasznosan éltünk-e, avagy megremegő kezünkből kihullott az érték, eltékozoltuk talentumunkat? Miközben az önmagunkkal kapcsolatos kérdések gyötörnek, ha a tekintetünket Betlehem felé fordítjuk, elcsendesül a lelkünk, felidézhetjük, hogy réges-régen elindult egy kicsiny család az Isten által vezérelt úton, nem kísérték őket testőrök, sem harsonások, de kísérte őket Isten óvó szeretete és beteljesedett az Ő igéje, megszületett egy apró, törékeny és mégis végtelenül hatalmas élet, Jézus Krisztus, a mi Megváltónk. 
Évről évre várakozunk a közelgő ünnepre, emlékezetünkbe idézve, hogy esélyt ad nekünk Urunk és Istenünk, hogy megváltozhassunk. 
Esélyt kapunk hónapról hónapra, hétről hétre, óráról órára, percről percre, pillanatról pillanatra. Esélyt kapunk a szívünk megnyitására, bűneink bocsánatára. Képességet arra, hogy másokat szeressünk, hogy könnyebben szerethetők legyünk, alázatot a felénk áradó szeretet őszinte elfogadásához, arra, hogy megtaláljuk utunkat egy jobb, tisztább, igazabb, méltóbb élethez. 
Mécs László soraival kívánok áldott, békés várakozást Önöknek: „Jézusunk, adj erőt, hogy ékesen járjunk / Illendő ruhában, méltóképpen várjunk / Add, hogy kerülgessük a bűnt, sötétséget / S ama jobb hazában megláthassunk Téged.” 

Horváth Sándor Domonkos
könyvtárigazgató