Gasztrokaland vakon Győrben - Bekötött szemmel a terített asztal felfedezése kihívás a javából

Már a terembe, az asztalhoz is szemkötővel vezettek be. Szerencsés asztalnál ültem, épp Borsodi Erzsébet és hű társa, Gesztenye kutyus mellett. Erzsike azért a tough love, azaz kemény szeretettel körülvevő típus, látó segítőinket leállítja, amikor megpróbálják elmagyarázni, mit merre találok az asztalon, és amellett, hogy rávesz, töltsek magamnak vizet a talpas pohárba, még arra is ráveszi az asztaltársaságot, hogy koccintsunk. A manőver elvileg siker: több pici, óvatos csilingelő koccanást hallok, és egyetlen törést sem. 

Jakab András szól oda, akivel korábban digitális nagyító adomány kapcsán találkoztunk, hogy hozzá még nem ért el a poharam. Újabb perc poharas tapogatózás következik, majd siker. András halk szavú, nehezen beszélgetek vele úgy, hogy nem mellettem ül, hanem eggyel arrébb, mert alig veszem ki a zajból a hangját. De örömömre elmeséli, hogy van munkája. Ez volt a célja az adománynak, hogy ne csak a megváltozott munkaképességűek munkaerőpiaca jöhessen szóba a diplomái­val és a nyelvtudásával. Aztán a hangját újra elnyeli a moraj, de én mosolygósan fogadom az első bortételt. 

Kapunk egy kis segítséget Erzsikétől: elmagyarázza, hogy a késével szokta letapogatni a tányért, hogy nagyjából mi van rajta, és mi merre. Elárulja: a legnehezebb a csontos hús, a szalmakrumpli, a gyöngyhagyma. – Az első Vakvacsora nekem is nagyon jó volt, nem csak a látóknak. Mert, tudod, előtte azon gondolkodtam, ha étteremben ettem, hogy biztos azt nézik, amikor épp üres villát eszem. De amikor a többiek is ugyanolyan esélyekkel indultak, mint én, kiderült, hogy más is pont így csinálja. Azóta nem aggódom rajta, felszabadultam – meséli. 

Közben ízlelgetem az előételt, hogy a tonhal mellett a másik vajon milyen kence. A többiek avokádót emlegetnek, van, aki humuszra tippel, én csak a domináló majonézt veszem ki, de akármelyik is lehet. 

Erzsike magáról elárulja, hogy még mindig végtelenül többet lát, mint a teljesen vakok, de a látókhoz képest semmit. Ennek ellenére mindig csinos, nem hiányozhat róla egy kis nőies magas sarkú, és ezer dologban benne van: szervez, nyüzsög, beszélget és intéz. Gesztenye már érkezésükkor nagyon fáradtnak látszott, Erzsike mosolyogva mondta, hogy hát igen, ma is korán kezdődött a nap. Azért azt sem tagadja, nem volt ez mindig így: hat évig gyászolta a látását. 

Megszólal a zene. Lúdbőrös harmónia visszhangzik a térben, tudom, hogy melyik irányból jön, de a teret nem tudom elképzelni, hogy én melyik részén lehetek a teremnek. A pannonhalmi rizling nagyon jól megy a libacombhoz, csak tudnám, hogy nyesem le a késsel a csontról. De semmi baj, esélyegyenlőség van: mindenki más is küzd. Közben, ahogy többen megvitatjuk az asztalnál, elvesztettük az időérzékünket. Lehet, hogy húsz perce vagyunk itt, lehet, hogy másfél órája, a másféle észlelés és koncentráció játszik az eszünkkel, és megtréfálja, mint cicát a puha fonalgombolyag. 
Három fogás, három pohár bor, sok zavar, de nem a kínos, hanem a mosolyba fúló fajta, sok beszélgetés. Nem lehet kikerülni, mindenkiben felmerül: ha az étellel ennyit küzd a látása nélkül, hogy birkózna meg az élete ennél bonyolultabb területeivel? Eszembe jutnak azonban azonnal Kobli Írisz szavai: nincs sértőbb, mint sajnálkozni a vak felett. 

Feloldja a helyzetet a leleplezés: a szemkötők lekerülhetnek, és mindenki meglátja, mit művelt, hol van és kikkel. 

Teljesen máshogy képzeltem el a termet, az asztalt. Nem is a szélén vagyunk a társaságnak, a zenészek épp velünk szemközt ettek egy másik asztalnál. Igen, a terítőt kidíszítettem lila káposztával és libacombforgáccsal. Máskor szégyellném... 

Végül, hogy benyomások mellett tanulnivaló is legyen az alkalomból, Erzsike tart egy kis bemutatót egy önkéntessel, ahol elmagyarázza, hogyan lépjünk oda, és hogyan segítsük a vak vagy gyengén látó embert az utcán. Nem mi karolunk, hadd karoljon ő, érintsük a vállán, ha megszólítjuk, és ne hagyjuk ott elköszönés nélkül. Ha helyet kerítettünk neki valahol, tegyük a kezét a székre, onnantól már könnyebben elboldogul. Hallgatom a szavait, de elképzelni sem tudom, miben szorulna segítségre, eddig egész este ő segített nekünk, csetlő-botlóknak. 

Végül a fegyelmezett jelenlét után Gesztenye kutyának is jut egy kis simogatás és jutalomfalat. A vacsora célt ért: kimozdított, elgondolkodtatott, és a támogatottak számára szép összeget is gyűjtött. Mert sokan nemcsak nehezen, de sehogy sem találják a tányéron a libacombot.