Életpálya: Tóvári Péter a 72 éves egykori győri evezős olimpikon a vendéglátásban dolgozik

– Miért hagyta ott az ETO egykori evezőstelepét? 

– Éltem-haltam gyerekkorom óta a sportágért, büszke vagyok az ETO-tól kapott aranygyűrűre, de 2005-ben a vízügyi igazgatóság vezetése közölte, hogy több, a sportágban győri ikonnak számító szakemberrel együtt rám sincs szükség. Már előtte éreztem, hogy nem lesz szép a búcsú, és Nádorvárosban elkezdtem a vendéglátást. Persze hiányzott a vízitelep, a tanítványaim még jó ideig jártak fel hozzám edzéstervért, de tudomásul kellett vennem, hogy életem más szakasza következik. Szerencsére nem voltam egyedül, Zalka Zoltán barátommal ma is közösen dolgozunk. Volt több próbálkozásunk, mára a nádorvárosin kívül két vendéglátó egységünk maradt a belvárosban, az egyik már saját tulajdon. Sportolóként közismert volt a bohém természetem, talán érthető, hogy ehhez kapcsolódik az üzletek neve. 

– Mi az, amit máig megőrzött az evezős sportágból? 

– Ötvenhat éve ismerkedtem meg az evezés alapjaival, a víz volt a mindenem, naponta két-háromszor is ott találhattak a révfalui híd melletti csónakházban. Ötszörös magyar bajnoknak mondhatom magam, a Balogh, Kormos, Tóvári, Dömötör négyes a berlini Európa-bajnokságon indulhatott, Kormos Andrással 1979-ben hetedik helyen végeztünk a bledi világbajnokságon, a moszkvai olimpián pedig a nyolcassal lettünk nyolcadikak. Az ETO olimpiai szakosztályainak megszüntetése után kerültem a Győri Vízügyhöz. A versenyzés befejezése után pedig rögtön váltottam az edzői pályára. 

– Oktatóként milyen eredményeket ért el? 

– Mitring Gáborral a barcelonai, Remsei Mónikával a sydney-i olimpiára jutottam el, mindkettőjük kettes hajóban jeleskedett. De Kokas László, Légrádi Péter, Z. Szabó András és Fazekas Tamás is az itthon elismert evezősök közé tartozott. Amúgy lakatosnak tanultam, elvégeztem a gépipari technikumot, és mindig újításokon törtem a fejem. Kormos Andrissal rájöttünk arra, hogy az evezős- lapát minden vízfogásánál egy pillanatra megáll a hajó, ezt kellett áthidalni, ehhez szerkesztettünk egy sebességmérő műszert, amelynek később nagy hasznát vettük. Egyébként is ezermesternek ismernek, ma is minden javítani való munkát elvégzek. 

– Mennyiben más a vállalkozás csaknem szintén tizenkilenc éve? 

– Az utolsó korosztály az enyém, akik még elmehettünk hatvanévesen nyugdíjba, az anyagi helyzet miatt azonban muszáj volt a nap jelentős részében dolgozni. Reggel kezdtünk fél hatkor, még vasárnap is, megbeszéltük a feladatokat, aztán következett a beszerzés, a napi ügyek intézése; van ugyan főkönyvelőnk, de a napi könyvelést is magunk csináljuk. A járvány előtt még reggel kilenckor nyitottunk mindenhol, azóta azonban megelégszünk a délutáni kezdéssel, amúgy is este nyolc órára telnek meg a helyiségek, a mieinket jobbára a negyven év feletti korosztály látogatja. A múltamra a mennyezetbe épített hajó és egy valódi evezősemlékeknek helyet adó sarok emlékeztet. 

– A jelenlegi evezősotthont messzire elkerüli? 

– Szó sincs róla, nagyjából havonta lejárok, körülnézek, nosztalgiázok egy kicsit. Sajnos, elszállt az idő, az egészségem sem a régi, két év óta keringési betegség következtében lelassult a beszédem, ezért is gondolok már többet a pihenésre. De pontosan a magam példája nyomán tanácsolom a nyugdíjasoknak, hogy teljesen soha ne álljanak le, addig érdemes aktívnak lenni, amíg teheti az ember.