Bognárműhellyel gazdagodott Mórichida - Fotók

Ősei szerszámait, eszközeit, egy komplett bognárműhelyt ajánlott fel szülőfalujának, Mórichidának Ihász Sándor. A ma már Győrben élő, nyugdíjas mester úgy gondolta, miután családjában senki nem viszi tovább az ipart, a gyűjtemény ott lesz legjobb helyen, ahonnan "elindult". Sanyi bácsi közel nyolcvan esztendősen is fiatalos lendülettel veszi kezébe a szerszámokat, melyek százharminc éve a kenyeret jelentették családjának. A Kisalföldnek is szívesen bemutatta a mórichidai bognármúzeumot.

- A nagyapám, Ihász János 1895-től 1915-ig volt a Mórichidához tartozó Ferencháza-pusztai uradalom bognármestere. Mindazok a szerszámok, melyeket most a múzeumban kiállítottunk, ő használta, jórészüket maga is készítette - mesélte a családtörténetet Ihász Sándor. 

- A bognármester azokban az időkben köztiszteletben álló, elismert ember volt. Szekereket, hintókat készített és különböző, a gazdaságokban szükséges eszközöket. Nagyapám később műhelyét hazahozta a faluba, a szülői házába. A második világháború alatt sajnos egy bomba esett a telkünkre, ami nagyapám műhelyét is elpusztította, az épület leégett. Így a gyűjtemény sajnos nem teljes, sok minden odaveszett a tűzben. Édesapám sem távolodott el a faipartól, ácsnak tanult. Mestervizsgát azonban nem tehetett, mert otthon kellett maradnia, a földeket művelni. A téeszben végül mint ács helyezkedett el. Én is örököltem tőlük a famunka szeretetét, szívesen töltöttem az időt nagyapám műhelyében. Ő már nem dolgozott ekkor, de örömmel figyelte, amint farigcsáltam. Kis virágtartókat, virágtámaszokat csináltam. A szomszéd faluban, Csikvándon Kalmár József bognármesternél tanultam három évig. Miután vizsgát tettem, jött a téeszesítés, megszűnt a paraszti gazdálkodás. A lovakat elvették a gazdáktól, a kocsikat szintén, azok aztán tönkre is mentek. A bognárokra már nem volt szükség. Pedig előtte még Mórichidán is dolgozott három mester is egyszerre, és megéltek.

Sanyi bácsi Győrben, a vagongyár asztalosműhelyében dolgozott és feleségével a megyeszékhelyen telepedtek le. Fiatal ember volt még, amikor az 1990-es évek elején újra keresettek lettek a jó szakemberek. Úgy döntött, feladja gyári állását, kiváltotta az ipart és megnyitotta műhelyét. Persze, a korábbi években is dolgozgatott, de leginkább csak a családja örömére. Gyerekeinek és unokáinak is faragott például székeket, magyaros motívumokkal.

Az 1990-es évektől egyre többen tartottak lovat, akik készíttettek szekeret, szánkót, hintót. A pajtákból előkerültek a romos, elhanyagolt járművek, amiket fel kellett javítani. Volt munkája bőven Ihász Sándornak és örömmel kezdett hozzá a régi mesterséghez.

- Egy asszony egy romos pajtásszekeret hozott a műhelybe, hogy újítsam fel. Egy ez egy négykerekű kis szekér, amin a falusi asszonyok húzták a piacra az eladni való terményt. Mondtam neki, hogy a javítás költségén újat készítek neki. De ő ragaszkodott a régihez. Kiderült, hogy a gyerekkori szekere volt, ezért volt olyan kedves a szívének. Meg is csináltam neki. Egy alkalommal Svájcban jártam a vőmmel. Egy autószerelőnél voltunk, ahol az egyik fal mellett régi szekérkerekek sorakoztak. Mindig voltak nálam fényképek a munkáimról, mutattam is neki néhányat, hogy itthon én ilyenekkel foglalkozom. Rögtön rendelt egy pajtásszekeret.

- Én Mórichidára ma is hazajövök. Áll még a szülői házunk és most már kedves szerszámaim, nagyapám, édesapám műhelye is hazakerült. Nagyon örülök neki, hogy a falu elfogadta és méltó helyet alakítottak ki hozzá - jegyezte meg.

Az idős mester kérésünkre kiemelt néhány érdekességet is a műhelyből. A nagyapja által is használt kerékszéket és egy szőlőprést, melyet a nagypapa készített 1938-ban. Az eszközt Sanyi bácsi öccse, Károly őrizte és ő is úgy gondolta, legjobb helyen a múzeumban lesz.

Büszkén mutatott meg egy 1907-ből való körzőt, az úgynevezett cigányfúrókat, a harangfűrészt, a százhúsz éves colstokokat, a fakalapácsot és egy kis szekercét is, mellyel "minden kezdődik". 

- tette hozzá.

László Attila, Mórichida polgármestere még elmondta: örömmel fogadták a felajánlást és az egykori tűzoltószertár helyét újították fel számára. Külön örömként említette: Sanyi bácsi vállalta, hogy érdeklődő csoportok miatt "hazaugrik" Győrből és szívesen mesél a látogatóknak a régi időkről.

- Régi a barátság Sanyi bácsival, hiszen rendszeresen járt haza, Mórichidára. Egy ilyen alkalommal észrevette, hogy a falu közepén kiállított, muzeális tűzoltókocsink katasztrofális állapotban van. Felajánlotta, hogyha csináltatok föléje tetőt, ő elvégzi rajta a bognármunkát. Így is történt. Helyi ácsok társadalmi munkában elkészítették az épületet, én a vasanyagot újítottam fel, Sanyi bácsi pedig a faszerkezeteket - újságolta László Attila. - Ekkor már utalt rá, ha egyszer abbahagyja a munkát, műhelyét szívesen átadja a községnek. Így is történt, mi pedig kerestük a múzeumnak való helyiséget. Az egykori tűzoltószertárt a polgárőrök használták náluk, majd kaptak egy új irodát. Az üresen maradt épületet rendbetettük és ott helyeztük el a műhelyt.

- A tűzoltókocsit, melyet felújítottunk, jól ismerem. 16-17 éves lehettem, amikor a házunk közelében kigyulladt egy ház. Futottunk a templomba, vertük félre a harangot, aztán rohantunk a tűzoltókocsiért. Egyszerre lettünk vagy tizenöten. Az iskolában tanultuk, mi a teendő ilyenkor.  Kézzel húztuk a kocsit a tűzhöz, sikerült is megfékeznünk a lángokat - idézte fel Sanyi bácsi.

László Attila még elmondta: ősszel, ünnepélyes keretek között tervezik a múzeum megnyitását.

- Nagy tisztelettel köszönjük a felajánlást. Nem minden falu mondhatja el, hogy rendelkezik egy komplett bognárműhellyel, szerencsére mi már igen. Az meg külön öröm, hogy Sanyi bácsi vállalja esetenként, hogy be is mutatja a látogatóknak.