Ötmillió forint – Vakvezető kutya képzésére gyűjt a Győri Lions Alapítvány

Idén a sok más pályázati segítség mellett a Győri Lions Alapítvány egy vakvezető kutya képzését szeretné támogatni. – Nyolcvanezer honfitársunk vak vagy súlyosan látássérült, de csak nagyjából kétszáznak van négylábú segítője – mondja a Győri Lions Alapítvány kuratóriumi elnöke, Döncző Zoltán. – Nagyjából harminc kutyát képeznek országosan évente. A magunk szerény módján szeretnénk segíteni ezen az áldatlan állapoton, és támogatni legalább egy kutya kiképzését a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolánál. Ez jelenleg ötmillió forintba kerül.

Ahogy Döncző Zoltán, a Győri Lions Alapítvány kuratóriumi elnöke mondja, nem csupán praktikus segítséget jelent a látássérültek számára a kutya. – Egy támogatottunk számolt be róla, hogy amikor kutyával volt, könnyebben megszólították az emberek, fehér bottal viszont másodrendűnek kezdte érezni magát. 

Egyéves koráig kölyöknevelőnél cseperedik a leendő vezető. Dr. Losonczi Alexandra állatorvosként vállalta Varázs nevelését, aki hűségesen kíséri is őt nyúli és győrújbaráti rendeléseire. A végtelenül kiegyensúlyozott kutyus februárban kezdi meg a kiképzést, a doktornő pedig attól teszi függővé, hogy vállal-e még kölyköt, hogy miként sikerül átvészelni az elválást kis pártfogoltjától. 

A kiképzést szűrések előzik meg, csak minden negyedik kutya alkalmas fizikumát és temperamentumát tekintve a felelősségteljes feladatra, de Alexandra biztos benne, hogy Varázs alkalmas. A hat-nyolc hónapos intenzív képzés alatt tanulja meg többek között azt, hogy ha rajta a hám, akkor se cica, se kutya, sem más inger nem zökkentheti ki a küldetésből. 

Sáfrányné Kobli Írisz már harminc éve támaszkodik kutya segítségére. 

– Én voltam az első Magyarországon, aki tizenöt évesen kaphatott. Azelőtt tizen- nyolc év alatt nem adtak, és csak egyetlen kiképzőszervezet létezett. Az első kutyámat Larrynek hívták, és az ő képzője, Nyíriné Kovács Mária kilincselte ki nekem, hogy megkaphassam. Most a Baráthegyi sulitól is az ő kezei közül kaptam Dollyt, a fekete labradort. 

Írisz retinoblastomával született, rosszindulatú daganatok voltak a szemén. Kétéves korára mindkét szemét kivették, hogy életben maradjon, nem emlékszik, milyen volt látni. Dolly a hatodik négylábú segítője, vele harmadik éve alkotnak egy párt. Előző kutyája után három hónapig bottal közlekedett, de nem szerette. 

– Egyszer mentem hazafelé és nekiütköztem egy magas hátuljú kisteher- autónak, mert a bot csak nagyjából mellmagasságig véd. Álltam az utcán, sírtam, mint a gyerek, akkor döntöttem el, hogy kérek újra kutyát. 
Amikor először találkoztak, Dolly óvatosan ismerkedett. Első közös sétájukkor Íriszt meglepte, mennyire finoman, lassan vezet. 

– Úgy örültem, mint a kisgyerek, mikor eldőlt, hogy az enyém. 

A vezetésről azt mondja, nem úgy kell elképzelni, mint egy taxit, aminek bemondjuk a címet. – Nyilván idővel megtanulja az útvonalakat, de én mondom neki, hogy előre, zebrához, ajtóhoz, megállóba, helyet keress… Odavezet a pulthoz vagy a kezembe adja, ami le- esett, hogy ne kelljen négykézláb végigtapogatnom a lakást. Ha a hámot fogom, úgy érzem, magam, mint egy látó. 
Dolly az a ritka okos kutya, aki kocsiból, buszból is figyeli az utat és legközelebb már ismeri. Volt, hogy huncutul el is térítette Íriszt egy izgalmas sétaútvonalra.