Egy lázi család emlékei a doni katasztrófáról

Marton Pál 1918-ban született Pittsburghben, miután szülei egy évvel korábban szerencsét próbáltak az Újvilágban. Miután édesapja meghalt, édesanyja visszatért vele Láziba, de a kis Pál hamarosan teljes árvaságra jutott. Lánya, Varga Lajosné megmutatta a Kisalföldnek a papírt: édesapját 1940. december 31-én sorozták be. A szovjet fronton Marton Pál a 101-es légvédelmi tüzérezrednél szolgált sofőrként egy kölni gyártású, összkerékmeghajtású Ford teherautón. Nem szívesen beszélt a Don-kanyarban történtekről, de időnként megeredt a nyelve. 
 

Hatalmas volt az öldöklés 
 

– Az urivi áttörés különösen kegyetlen volt – elevenítette fel Varga Lajos. – A Don folyó hídjáért súlyos harcok folytak, hatalmas volt az öldöklés. A ruszki tüzérekről nagy elismeréssel szólt, mert rendkívül pontosan céloztak. Apósom a lőszert hordta gépkocsival éjjel-nappal. Egyszer talált egy fegyvert egy temetőnél, azzal lelőtt egy madarat. Erre válaszul a szovjetek megsorozták. Az elsővel belőtték a helyét, a másodikat még megúszhatta, ám tudta, hogy a harmadik biztosan halálos lesz. Kiugrott a kocsiból, gránátot dobtak rá, de élve maradt. Volt, hogy három napig vezetett alvás nélkül. 

Golyófogó céltáblák voltak a magyar katonák
 

Marton Pál látta, amikor előtte a hóban elakadt egy kocsi, kiugrott belőle a magyar katona, az orosz tank meg ráhajtott és megpördült rajta. 
Korotojak településnél egy szétlőtt templom között szentképeket talált. Művészlélekként – később maga is festegetett – fájó szívvel szedegette a darabokat. A front emlékezetes esete volt, hogy nem messze tőlük zuhant le repülőjével Horthy kormányzó fia, István. A katonák között az terjedt, hogy megrongálták a gépét. 
 

Sokan meghaltak az éhezéstől, a fagytól. Pocsék volt az ellátásuk, a fegyverük. A lázi katona példának hozta fel, hogy Mannlicher karabélyuk volt, amelynek a töltényadagolója a fagyban elpattant, onnantól csak egyes lövéseket lehetett leadni vele, miközben a szovjetek a PPS dobtáras géppisztoly-sorozatvetővel szétlőtték őket. 
 

Marton Pál úgy fogalmazott: a németek a magyarokat maguk elé tartották céltáblának. A fegyelmezett magyarok az olasz katonákra ugyancsak nem számíthattak, baj esetén azonnal elfutottak. 

Napló a hadifogolytáborból 
 

A lázi férfi Magyarországon a Csepel-szigeti laktanyába került. Azt 1944-ben napalmmal szórták meg az angol bombázók. Arca, keze megégett, egy bécsi kórházban ültették át combjáról a bőrt az arcára, kezére. Ausztriából hazatérve már várták az oroszok, három hónapot töltött a Vas megyei Sorokpolány hadifogolytáborában, ahol több hónapon át naplót vezetett. 

Az utolsó sorok már a Láziba hazatérést jelenítik meg: 

Végre lemásztam a vonattetőről. Ingem, cipőm elvándoroltak. Hát itthon vagyok, mintha nem lenne igaz. Béke. 
A doni hadsereg hős katonái a rendszerváltásig nem beszélhettek a pokolról, amit átéltek

Marton Pál végül 1988-ban halt meg Láziban. Egész életén nyomot hagytak a Don-kanyarban történtek. Ráadásul a háború után, az új rendszerben nem beszélhetett róla senkinek. A doni hadsereg hős katonái feketelistások lettek. 
 

Óriási szovjet túlerő

A doni katasztrófában a 2. magyar hadsereg szinte teljesen megsemmisült, a 250 ezer katonából, munkaszolgálatosból 100–120 ezer esett el, sebesült meg, került fogságba a Vörös Hadsereg támadása nyomán. A magyar katonákat a német hadvezetés feláldozta, lehetetlen feladatként 200 kilométeres frontvonalat kellett volna megtartaniuk.