A hét embere – Kocsis Rozi, a 30 éves Vaskakas Bábszínház igazgatója

– Gratulálunk: az életben időnként vetünk, időnként aratunk. A Vaskakas és Kocsis Rozi az aratást éli át.

– Nagy meglepetés volt számomra ez az elismerés, nem tudtam, hogy Pro Urbe díjat kapok. A társulatból egyedül Markó Róbert művészeti vezető, a családomból édesanyám tudott róla előzetesen, utóbbi is csak azért, hogy ne kapjon örömében infarktust. Mit ne mondjak: szinte sokkot kaptam, amikor meghallottam.

– Minden összeállt: 30 éves a Vaskakas, elismerték a társulatot, s az ön 25 éves igazgatói munkáját.

– Az élet egyik szelete kevésbé sikerül, a másik jobban. Elváltam, nem adatott meg a saját gyerek, ugyanakkor elértem, elértünk együtt sok olyat, amiről nem is álmodtam. Tépelődő típus vagyok, sokszor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha... Ezzel együtt vagyok elégedett és nagyon boldog. Bábszínész, jobban mondva színész akartam lenni, annak ellenére, hogy Pécsett a bölcsészkaron végeztem. De a játék, a színjátszás folyamatosan része volt az életemnek. Édesanyám arról álmodozott, hogy tanár leszek, mert úgy vélte, hogy pedagógusnak születtem. Sokáig kettős életet éltem, a színház mellett tanítottam, de a rapszodikus beosztás, a távoli turnék nem kedveztek a rendszerességet kívánó tanításnak.

A színpadi játék tett igazán boldoggá

– Azért mindkét pályában közös, hogy szükséges a szereplésvágy.

– Tagadhatatlan, hogy a pedagógusnak is rendelkeznie kell némi exhibicionizmussal. Gyerekként körbeültettem a macijaimat és órát tartottam nekik. Csak hát a színpadi játék tett igazán boldoggá. Soha nem szorongtam a rivaldafényben; szerintem csak szeretni lehet, hogy ott állunk a színpadon és mindenki ránk figyel. Csodálatos olyasmit csinálni, ami sok embert érdekel.

– A bábszínház olyan, mint egy nagy család.

– Szerencsére több családom van. Vasárnaponként, amikor csak tehetem, Pinnyéden édesanyámnál ebédelek, szoros a kapcsolatunk. Fiútestvérem, Robi a Patent Security biztonsági cég igazgatója. A nagyobbik lánya, Anna Nagyváradon színésznő, talán közöm van hozzá, hogy ezt a hivatást választotta. A húgom táncművész, koreográfus. Az ő gyerekeik egy kicsit az én gyerekeim is. Végtelenül büszke vagyok rájuk! A család melegséget ad. Én ezt hoztam otthonról: mindenkiben bízzunk, mindenki felé pozitívan forduljunk.

– Fent lehet ezt tartani egy életen át? Másrészt: hogyan lehet ezt továbbadni a meséken keresztül a gyerekeknek?

– Egyrészt engem is értek csalódások, de a kollégáim azt szokták mondani, megvan az a jó tulajdonságom, hogy mindenkiben meglátom a szeretni, becsülni valót. A másik, hogy a gyerekeknek mindenről lehet mesélni az ő szintjükön, a mesék nyelvén. Arról, hogy van gonosz, és normális érzés, hogy félünk tőle, hogy vannak ismeretlen helyzetek, amik esetleg félelmet generálnak, hogy történnek olyan dolgok, akár bennünk is, amelyeket fel kell dolgozni.

– Ez a mesék funkciója.

– Így van. A különbség az, hogy amíg egy felnőttet néha lehet lelkileg terrorizálni egy színházban, úgymond gyomron rúgni, hogy gondolkozzon el odahaza a történteken, addig a gyerekeket nem engedjük úgy el, hogy nem oldódnak fel a feszültségek. A gyerek-előadáson annak a gonosznak, amelyik veszélyezteti a világ rendjét, látványosan el kell pusztulnia, hogy lássák, legyőzhető.

– Van olyan, kicsiknek szánt darabjuk, amelyben a halál témája is megjelenik.

– A gyerekek sok mindent megértenek, amiről mi azt gondoljuk, hogy még nem. Van egy kedves óvó nénim, aki gyakran mondogatja, hogy néha nem igazodik el az előadásainkon, de utána visszamennek az oviba, és a gyerekek magyarázzák el neki a látottakat. A felnőtt állandóan racionálisan közelít dolgokhoz, míg a gyerek az egészet szippantja be és teszi helyre. Tárnoki Márk rendezőt faggattam a múltkor, aki kiskorában bérletesként gyakori vendég volt nálunk, hogy mire emlékszik abból az időből. Azt felelte, konkrétumokra nem, de arra igen, hogy jó volt idejönnie hozzánk, nagyon jó. Ha ennyi megmarad, már büszke vagyok.

Gyerekszínház a falusi udvarban

– Sokorópátkán született, a díj­­­­­­­­­­átadón ez különös hangsúllyal hangzott el.

– Győri vagyok, de édesanyám korábban orvosi műhiba következtében elveszítette egy babáját, ezért nem akart a győri kórházban szülni, így megbeszélte Mikus Annus néni bábaasszonnyal, hogy otthon, a szülőfalujában akar szülni, bármennyire tilos volt. Évtizedekig titokban tartotta. De a falu és nagyanyám meghatározó volt az életemben. A nyarakat tesóimmal ott töltöttem, hét-nyolc éves koromtól a falusi gyerekekkel színházat csináltunk. Persze én voltam a főszereplő, hegedültem, táncoltam, az udvarban csináltunk nézőteret. A nagyi sütött süteményt, készített szörpöt, és mondta, hogy vegyük komolyan, tehát szedjünk belépőjegyet, egy forintot. Papírból vágtam ki a belépőket, néptáncoltam, hegedültem.

– A családból jött a művészvéna?

– Részben. A szüleim is szerették a zenét, gyakran és jól táncoltak. Húgom táncosnő lett, Robi élsportoló, válogatott kenus volt, tehát, ahogy szokták mondani, sikerorientált családban nőhettünk fel. Mindent megtettek és megengedtek, hogy azt csinálhassuk, amit szeretünk. A világ legjobb gyerekkora volt az enyém. Szüleim a Győri Keksz- és Ostyagyárban dolgoztak, édesanyámnak folyamatosan vaníliaillata volt. Nem voltunk gazdagok, de amikor zongorázni szerettem volna – máig sem tudom, hogyan teremtették rá elő a pénzt –, vettek nekünk egy pianínót.

– Kanyarodjunk vissza a Vaskakashoz. Egy évvel az alapítás után már tagja volt.

– Pedig amikor a Vaskakas története 1991-ben kezdődött, éppen Torontóban voltam gyerekfelügyelő...

– Na, ezt fejtse ki bővebben!

– A pécsi egyetemi évek után tanárként magyar nyelv és irodalmat oktattam a város egyik műszaki szakközépiskolájában, emellett az ottani Bóbita Bábszínházban voltam külsős. Az akkori kapcsolatom éppen véget ért, én meg kicsit megrémültem attól, hogy a következő harminc évben tanítani fogok, egy szabályos életpályán. Az élet nagy rendező, szinte ugyanazon napon kaptam az akkori Győri Városi Bábszínház igazgatónőjétől egy szerződésajánlatot és a kanadai lehetőséget. Huszon­éves voltam, ki akartam próbálni a külföldi létet. Két hét után már visszavágytam, nem akartam magam jól érezni ott. Európához képest nagynak és üresnek éreztem az országot, az összes barátomat itt hagytam. Viszont a kintlét megerősített abban, hogy milyen közegben érzem jól magam. Egy ottani barátomnak mondtam: láttál te már olyan utcát, hogy a két oldalát eléred a kitárt karoddal? Nekem ez Európa, az intimitás, az emberi kapcsolatok. Így Kanada után már a győri bábszínház következett.

Volt bennünk bizonyítási kényszer

– Hogyan született másik nagy projektjük, a Győrkőc?

– Gyakran éreztük azt, hogy a bábszínházat sokan nem veszik komolyan. Ezért volt bennünk, főleg bennem némi bizonyítási kényszer, és folyamatosan bombáztuk ötletekkel az önkormányzatot. Aztán a kétezres évek közepén az új városvezetés megszólította a város intézményeit, hogy ajánljanak új programokat. Ekkor eljött a mi időnk, beadtuk a Győrkőcfesztivál ötletét. Már amikor kiskoromban hegedűórára mentem, át a csodás Radó-szigeten, a kettős hídon, arra gondoltam, mi lenne, ha lezárnák a felnőttek elől a belvárost, és egy napig csak a gyerekeké lehetne? Az ablakokból csúszdák lógnának ki, a gyerekek felmászhatnának a szobrokra, és így tovább. Akkor kérdezték, hogy mennyibe kerül ez? Mi mindent kevés pénzből csináltunk, így amikor azt mondták, volna rá húsz-huszonöt millió, elájultunk. És csodás dolgokat alkottunk. Persze ma már tudjuk, ennek a pénznek a százszorosa is elfogyna.

– A Győrkőc mára Európa legnagyobb ingyenes családi fesztiváljává nőtte ki magát. Mi volt a titok?

– Az, hogy nem voltunk fesztiválszervezők, mi egy színházi alkotóközösségként fogtunk hozzá a rendezéshez, s elkészítettük a dramaturgiai szerkezetet, a díszletet, akár egy előadás létrehozásakor. Így aztán álmodtunk. A Győrkőc létrehozása óta tudom, hogy nincs lehetetlen.

– Elismerésem: vezeti a társulatot, járják az országot-világot, menedzseli a pénzügyeket, közben művész, aki ha kell, gyermeki módon kívülről vagy más szemmel látja a világot.

– Ha ez azt jelenti, hogy infantilis vagyok, akkor vállalom. Többre mennénk, ha mindenki megőrizné magában a játékosságot, a nyitottságot, humorra való hajlamot. Tegyük hozzá, hogy ezt az egészet soha nem egyedül csináltam. Mindig volt egy csapat körülöttem; anélkül a színház nem működik. Lehet, hogy kell hozzá az is, hogy kicsit tyúk­anyó típus legyek, kicsit olyan, aki semmit sem ad fel, de akkor is: még a színpadon sem lehetek egyedül, ott is társak kellenek. A színház maga a csapat. Nekem pedig jó helyem van itt.

Névjegy

Kocsis Rozi Pályafutás: 1961-ben született Sokorópátkán, általános iskolába a győri Bartókba, középiskolába a Révaiba járt. A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen előbb magyar nyelv és irodalom, majd ének-zene szakos diplomát szerzett. 1997–2000 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakán tanult. Bábszínészként a pécsi Bóbita Bábszínházban kezdte pályafutását. Ezután a győri BMC Rádió műsorvezetőjeként, majd a Kisalföld külsős munkatársa­ként dolgozott, a Lurkóságok rovatot szerkesztette. 1992-től a győri Vaskakas Bábszínház tagja, 1997 óta igazgatója.

Kitüntetései:­­ Blattner Géza-díj, Győr Művészetéért Díj, Pro Urbe díj. A Vaskakas eljutott például a New York-i Off-Brodwayre, Csengduba, az UNIMA Világfesztiválra. 2019-ben, a járvány előtt havonta 50 előadásuk volt.