Élet egy autista fiúval – Könyvet írt a győri édesanya

Amikor megérkezünk a család házába, Olivér a kedvenc AC/DC pólójában vár bennünket, miközben a hangszóróból az együttes slágere szól. Látszólag nem vesz rólunk tudomást, csak játszik a képzelt gitáron. Nagy Edinától tudjuk meg, hogy a fiú mennyire várta a látogatásunkat, hogy kifejezetten a fotózás miatt és miattunk választotta ki az aznapi ruháját. Az édesanya láthatóan örül a társaságnak, frissítővel, kávéval kínál, mielőtt elkezdünk beszélgetni. Közben látszik, hogy bármit is csinál, fél szemét-fülét folyamatosan a fián tartja. És belevágunk…

Minden megváltozott

Gyorsan kiderül, hogy az előre megfogalmazott kérdéseket el kell felejteni. Itt most a beszélgetés a fontos. Lassan kirajzolódik előttünk annak az anyukának a képe, aki egykor mindent megkapott az élettől, amit megálmodott magának és megdolgozott érte. Aktív életet élt, társaságba járt, sportolt, sikeres volt a munkájában. Szeretett szórakozni, táncolni. Tizenhárom éve viszont minden programját, életének minden pillanatát az határozza meg, hogy Olivér fejlődését szolgálja.

Bűntudat érződik a hangjából

– Elég későn, 34 évesen estem teherbe. A korom miatt nagyon féltem attól, hogy beteg gyermekem születik. A várandósságom sok feszültséggel, idegeskedéssel telt. Talán pont ez a szorongás volt az, amivel bevonzottam Olivér betegségét – kezdte történetét Edina. – Olivér 15 hónapos koráig nem volt probléma a fejlődésével. Ekkor láttuk először, hogy nem viseli jól a többi gyerek társaságát, dobálja a játékait. Kétévesen sem beszélt, nem volt szobatiszta, nem kötötte le semmi. Ekkor diagnosztizálták az autizmust, amiről korábban nem is hallottam – mesélte. Hozzátette, kevés lehetőség volt akkoriban a fejlesztésre. Az állami ellátásban kevesen dolgoztak, a magánorvosok díja nagyon magas volt. Minden megtakarításuk a fejlesztésre ment. Létrehozták a Más, de nem kevesebb – Olivér Alapítványt, hogy ennek segítségével is biztosítani tudják a fiú jövőjét.

Egyedül

Olivér édesapja külföldön vállalt munkát. Azóta is szeretettel gondoskodik a családjáról, de csak hétvégenként vagy ritkábban tud hazalátogatni. Edina pedig attól szenved, hogy teljesen társaság nélkül maradt. – Az autizmussal élő családok sokszor inkább nem járnak közösségbe. A szülők kerülik a kellemetlen helyzeteket, hogy védjék a gyermekeiket és magukat is. Ebben a struccpolitikában beszűkülnek. Számomra érthetetlen, de sajnos még egymással sem keresik a kapcsolatot azok a szülők, akik mindannyian érintettek ebben.

Ez volt az, ami arra késztette, hogy megírja a könyvét és bemutassa a világot, amiben élnek. Sorstársainak szeretne kezet nyújtani és megmutatni a miérteket azoknak is, akik nem ismerik ezt a másságot.