Munkájának köszönheti férjét Charlize Theron magyar hangja

Harmadszorra vették fel a Színművészeti Főiskolára. Szinetár Miklós osztályából szerződött a Radnóti Színpadhoz, majd az Új Színháznál folytatta. Emblematikus filmekben játszott a Jadviga párnájától az Aurora Borealisig. Anne Ha­tha­way, Calista Flockhart, Charlize Theron magyar hangja. Négy éve a Székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja Tóth Ildikó, a Jászai Mari-díjas, érdemes művész – írja a Hot! sztármagazin nyomán a Vasárnap Reggel legutóbbi száma.

– Hogyan emlékszel vissza, gyerekkorodban ki mondott neked mesét, verset?

– Amire igazán visszaemlékszem, az a szülői ház. Nagymamáék telkén állt a nagy és a kert végében a kicsi. Édesanyám és édesapám családja nagyon különböző volt. Apa egyke volt, anyukámék öten voltak testvérek. A kicsi házban mindig az lakott, aki épp akkor alapított családot. Csodálatosak voltak a telek, a nyarak, a kacsák, a libák, a disznók, a padlás, a kukoricadaráló, a kút – nekem paradicsomi állapotnak tűnt. Aki már építkezett, az mind körülöttünk volt, összeértek a telkek. A fantázia, a szabadság, a képzelet birodalma volt ez ötéves koromig.

„Állandóan a sarokba állítottak”

– Miért tűnt el az életetekből ez a szakasz?

– Édesapám, aki sok mindent csinált, sportolt, a tanácsnál dolgozott azért, hogy önálló lakást kapjunk, hirtelen jelentkezett a katonaságnál. Székesfehérvárott beköltözhettünk egy két szoba-hallos panelba, ahol már volt hideg-meleg víz, összkomfort. Nekem ez még nem jelentett törést: volt egy grundszerűség, ahol játszhattunk a húgommal. Hanem amikor Marcaliba kerültünk, az nagyon megviselt nyolcévesen. Én voltam az a gyerek, akit állandóan a sarokba állítottak az osztályban, és közben vigyorogtam.

– Mivel élted túl? Olvastál?

– Sokáig csak Andersen- meg Grimm-meséket ismertem, a gimnáziumban a csodálatos magyartanárom hatására gondoltam, hogy most már a világirodalom klasszikusaival kéne foglalkoznom, és a polcról találomra kiválasztottam Dosztojevszkijtól A félkegyelműt és Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című regényét. Onnantól kezdve olvastam.

– Irodalmi színpad volt Marcaliban?

– Nagyközség volt akkoriban, szűk kulturális élettel, a könyvtár volt a központ. Ötödikes voltam, amikor várossá avatták Marcalit. Megjelent Losonczi Pál, és én mondtam az ünnepélyen a verset. A rajztanárunk meg is festette a jelenetet, amint úttörőegyenruhában szavalok az iskola és az Elnöki Tanács elnöke előtt. Versekről, regényekről később is a magyar- és a történelemtanárunkkal beszélgettünk.

– Mikor határoztad el, hogy színész leszel?

– Már úgy hetedikben-nyolcadikban, amikor megkérdezték, hogy mi leszek, ezt kezdtem el mondogatni. Az iskolában mulattak rajtam, befelé forduló gyerek voltam; nem jött össze a diákoknak, a tanároknak, hogy én kiálljak a színpadra. Apu később sem csodálkozott; ő egy lelke mélyéig laza, nyitott, rugalmas, bohém ember volt, és mindig támogatott. Édesanyám fogorvosi asszisztens volt, ő megijedt a terveimtől, de szintén segített. Amikor már gimnáziumba jártam, több iskolatársammal bérletet váltottunk a kaposvári színház előadásaira. 1980 és 1984 között, amíg én leérettségiztem, Kaposvár a csúcson volt, láttam vagy húsz darabjukat.

„Apu sírt, amikor elmondtam neki, hogy bekerültem”

– Amikor első alkalommal nem vettek fel a főiskolára, jelentkeztél a Csiky Gergely Színházhoz gyakornoknak. Nem bántott, hogy sikertelenül?

– Ez nem egészen így történt. Ősszel már nem volt hely, esetleg öltöztetőnek vettek volna fel. Voltam közben fonógyári meós, és másodszor is felvételiztem. Édesanyám kikötötte, hogy valami „rendes” végzettségem is kellene, hogy legyen, így beadtam a lapomat a Janus Pannonius Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára is. Oda levelezőre vettek fel. Egy évig pedig a Nemzeti Színház Stúdiójába jártam Bodnár Sándorhoz. Ha ő nincs, talán soha nem kerültem volna be a Színművészetire. Alapvető dolgokat tanultunk meg tőle. És a harmadik felvételim sikerült. Emlékszem, a Rókus kórház oldalán volt egy nyilvános telefon, onnan hívtam a szomszéd nénit, mert nekünk nem volt telefonunk; apu sírt, amikor elmondtam neki, hogy bekerültem.

– Szinetár Miklós osztályába jártál, hihetetlenül eltérő személyiségekkel együtt: Bertók Lajos, Rusz Milán, Náray Erika, Csonka András, Széles László...

– Fiatalkorban számítanak a korkülönbségek is; én akkor töltöttem be a húszat, de voltak, akik három-négy évvel idősebben kerültek be az osztályba. És talán öten-hatan voltunk, akik együtt tudtunk dolgozni. Ez fontos, mert a főiskolán nem csupán a tanároktól, de egymástól is tanulunk. Szinetár Miklós nagyon jó tanár volt, csak éppen keveset ért rá velünk foglalkozni.

– Diploma után négy évre a Radnóti Színpadhoz kerültél.

– Tulajdonképpen, ha az utolsó két főiskolai gyakorlati évet is hozzászámolom, hat év volt az. Felhőtlen, boldog szakaszát éltem ott a színészi életemnek. Remek színészek között építették a pályánkat, és én azt hittem, hogy ennek így kell lenni, ez mindenütt így van.

– Miért mentél akkor át az Új színházhoz?

– Minden olyan kerek, olyan gömbölyű volt – ki akartam billenteni magam, egy kicsit karcosabb, vadabb dolgokra vágytam, akár egy tanulságos bukásra is. Aztán négy év után Székely Gáborral nem hosszabbítottak szerződést, és én nem maradtam a színháznál. Megkezdődött a hosszú szabadúszó korszakom, amely 2015-ben ért véget, amikor Székesfehérvárra szerződtem.

– Időközben egy olyan romantikus történet játszódott le az életedben, mintha egy amerikai film főszereplője lennél.

– Novák Esztert meghívták Marosvásárhelyre rendezni fiatal színészek. A körülmények úgy alakultak, hogy én vittem oda autóval Esztert, aki amellett, hogy rendezett, a barátnőm is volt. A színházban ismertem meg Domokos Lászlót, aki a szerelmem, a férjem, életem társa, a gyerekem, Simon apja lett.

– Simon már tizenhat éves. Két színész fia mutat érdeklődést a szülei hivatása iránt?

– Simon még egy titokzatos búvópatak: fotóz, videóz, vág, technikai dolgokkal foglalkozik. Azt gondolom, mutat olyan képességeket, amik a színház felé vihetik.

– Vége van a nyárnak. Kipihentétek magatokat? Mire készülsz ősszel?

– Laci szülőföldjén, Erdélyben jártunk. De már próbáljuk Joël Pommerat Az én kis hűtőkamrám című darabját. És forgattam egy történelmi sorozatban, de ennél többet egyelőre nem mondhatok róla.

Borítókép: Tóth Ildikó Jászai Mari-díjas, érdemes művész