Költő és közmagyar - Búcsú Kányádi Sándortól

Gyerekkoromban, az erdélyi 1960-70-es évek fordulóján hittem, hogy valami aranyló időben élünk. Azt hittem, minden csupa irodalom, hogy az anyanyelvben, amit épp felfedezni kezdtem, a színes kísérletező versbeszédnek és elbeszélő kedvnek sosem kiapadó forrása van valahol. E boldog tévedésnek Fodor Sándor Csipikéje és Kányádi Sándor versei, összességében pedig a Napsugár gyermekfolyóirat volt az okozója.

Annyira erős volt ez a tévedés, hogy az Előre nevű pártlapról nem hittem el, hogy ennek tényleg köze van az élethez. Annyira hiányzott nyelvéből az aranyló vidámság, hogy sokáig unalmas viccnek vettem. Egy időben az alsós gyerekeknek kellett felolvasniuk belőle (!) egymásnak az osztály előtt, meg is maradt valami Strougal nevű cseh kommunista, akinek a látogatásáról én olvastam fel a hírt. Rövidesen életem egyik első komor felismerése lett, hogy apám éppen ama Strougalok miatt szedi a szívgyógyszert. De addigra Kányádiék felvérteztek a nyelvi hamisításokkal szemben. Hiába borult be utóbb az aranyló idő, s kellett beállnunk azoknak sorába, akiknek idője „egy imbolygó tevén a sivatagnak léptet" (Pergamentekercsekre, 1985), hiszem, hogy aki Kányádin nevelkedett, annak máig hatóan széruma van a nyelvi hazugság ellen.

A „fehéringes közmagyarnál" (Fehéringes vers, 2001) többen nemigen találkoztak olvasókkal Erdélyben Benedek Elek óta. Huszonöt éven át évente 60-80 találkozó Erdély legkisebb falvaiban, szórványban, Csángóföldön, mindenütt, ahol kultúrház, könyvtár vagy csak tanító volt, ha összeszámoljuk megvan az százötvenezer ember, akiket személyesen elért, (Thököly Imrének az ötöde sem volt meg kurucból), olyan sereg, ami szétszóratva volt erős, mert Erdély-szerte ezek a szülők, tanárok, diákok az 1970-es évek elejére újraélesztették az erdélyi irodalmi közfigyelmet. Kányádi újonnan közölt versei rögtön célba jutottak és terjedtek, Fától fáig című gyűjteményes kötetéből több kiadás is elkelt, lírája egyből közkincs lett, ami ritka kegyelmi pillanat egy irodalomban.

Költészete szó szerint az erdélyiek sorsával hullámzott, ennél organikusabb líra nem is lehetséges. A rendszer enyhébb időszakában még derűlátó tájverse lassan keseredett féltéssé és a brutális 1980-as években pedig eljutott addig, hogy a költői szerep a megalázott közemberhez hasonult. A költő, az önérzetes székely írásbeliség és kardbeliség megéneklője („s dörögtek a hídfőn a székely harangok" – A kökösi hídon, 1955), húsz évvel később feleségével az elalvás idején fel-felkel az ablakhoz, hogy ott van-e még az égő lámpájú ismeretlen terepjáró (A ház előtt egész éjszaka, 1977). És újabb évek után ösztönösen megy ablakot zárni, hogy kisebb fiának elmagyarázza a családi konyha legmélyére visszahúzódva, miért kiszolgáltatottak (A prédikátor könyve, 1984). Íme, a költő, aki elég bátor volt félni is népével. Verse Oki Asalcsiról, a két megyényi népnek író udmurt költőnőről, aki megalkuvás nélkül már csak a hallgatást választhatta, a Tiszatájból visszaszivárgott Erdélybe (egy alak fűzte cipőjét a töksötét lépcsőházban, amikor a lapszámot megkaptuk). S a kiszolgáltatottság megint egy kicsit kimondhatóbb lett, tudatosíthatóbb, és mennyit ért ez a lassú önfeladás ellen!

Szállóigéje, hogy „A vers az, amit mondani kell", poétikai programnak is illett, de Erdélyben azért mindenki tudta róla, aki egyszer is hallotta verset mondani, hogy ez nem más, mint az anyanyelv megmentésének jeligéje. A vers mondása számára maga volt a nyelv vallása és felmutatása, a magára utalt közösség élet-aranyfedezete. „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, /egy tájszó se maradjon kint. /Semmi sem fölösleges" (Noé bárkája felé, 1973), írta.

Hanem, amikor vége lett a zsarnokságnak, egyből kiderült, hogy Kányádi költői portréjára nem illik a hazafiasságról szóló szimbolikus beszéd. Médiainterjúiban nem győzött eltérni a tárgytól, a politikából kiinduló kérdésektől, s válasznak egy-egy valódi történetet keresni a hétköznapi szülőföldről. Amikor nemzetet mondtak, ő népre gondolt, amikor magyart, ő az anyanyelvre, amikor forradalmat, ő Petőfire. Amikor a kultúrpolitikára gondoltak, akkor ő arra, hogy édesapja, a nagygalambfalvi gazdálkodó őt még iskola előtt fontosnak tartotta megtaníttatni írni-olvasni, mert nem tudni, lesz-e magyar iskola. S amikor emlékezetpolitikáról volt szó, akkor pedig halottait emlegette a Házsongárdból, Apáczai Csere Jánost, Szenczi Molnár Albertet, Misztótfalusi Kis Miklóst, akiket ki ismer már?, közülük egyik-másik neve úgy hangzik a médiában, mint egy-egy tudományos latin növénynév.

A szülőföld és az anyanyelv, ami mellett ő költői szolgálatot vállalt. Írja, nem kereste ő ezt a szerepet, hanem, csak gyanútlanul jődögélt, mint Simon, a cirénei tette (Koszorú, 1984). Emez a mezőről jött, nem sejtve, hogy a zajos tömeg ott a Golgotára vivő úton a keresztfát cipelőre ordít, ki épp megrogyott a teher alatt. Még körül sem nézhetett, egy római katona felvetette vele a keresztet. Nem akarta, mégis vinnie kellett egy darabon. Az már az elrendelés misztériuma, hogy hogyan tért meg Simon a kereszt cipelése közben, s hogyan ismerte fel és vállalta terhét Kányádi Sándor, költő és közmagyar, népe megkorbácsolt szabadságáért.

Kányádi Sándor (1929 - 2018) Schmidt Andrea felvétele 2001-ből.