Én és a Lisszabonom

Minden nagyon hasonló: a reptér, a piros bőrönd; a kék, dög nehéz hátizsák; a kapu, ami a géphez vezet, a repülő, még az ülésem helye is. Talán csak az más, hogy nem álltak anyuék a kapunál és integettek, amíg átmentem a security-n. Végülis 10 nap mégsem fél év.

Szinte mintha nem is én lettem volna, aki itt ült és próbálta kiszámolni, hogyan működik az időeltolódás (máig nem értem, hogy lehet itt hét óra és még másfél óra repülési idő? MIKOR mentünk át azon a vonalon, amikor kattannak az órák?) és azon agódott, hogyan fog egyedül élni, egyetemre járni és dolgozni egy teljesen idegen országban; ködösek ezek az emlékek.  
A mellettem ülő pár ezúttal is egy különös írásjelekkel szedett könyvet olvas, ám most még világos van, látni alattunk a hegyeket és a nagy vizet. Én pedig már azon jártatom az agyamat, milyen magasan vagyunk, honnan tudnék ejtőernyővel kiugrani (bár most mondta be az első tiszt, hogy odakint -58 fok van, szóval a fenekemen maradok, más ugye vissza se tarthatna) és milyen szép lenne túrázni a hegyek között – mint tettük Madeirán vagy az Azori-szigeteken.

Marques de Pombal éjjel nappal lenyűgöző.

Már nem az aggasztott az indulás előtt, hogy ki fogom-e tudni mosni a ruháimat és sikerülnek-e majd a vizsgáim. Inkább azon izgultam, milyen érzés lesz végigmenni az ismerős utcákon, amiktől egy éve olyan nehezen búcsúztam el. Szinte beleborzongok, ahogy a szemem előtt megjelenik a sok macskakő, a belváros rengeteg, kis utcája, a part, vagy a kilátók, ahol a naplementéket néztük.

Most már tudom, hogy akik a túloldalon, azon a másik reptéren túl élnek, szívesen fogadnak. Nem vagyok idegen, nekik senki sem idegen, meg fognak érteni és segítenek, nem leszek elveszve akár egyedül, vagy az egész Euróvízióval együtt jelennék meg.

Az Azori-szigeteken is tudtam

Milyen vicces az élet. Egy éve az Azori-szigeteken töltött utolsó esténken éppen Sao Miguelt kerültünk meg autóval, megálltunk kisebb kocsmákban (persze a sofőrünk nem), borgőzös hangulatban néztük, hogy a halászok a parton teregetik hálóikat (vagy akármit is csináltak velük az éjszaka közepén). Annak örültem, hogy a Benfica megnyerte a bajnokságot, majd a portugál bemondónő boldogan tudatta, hogy Salvador Sobral, a portugál énekes megnyerte az Euróvíziós Dalfesztivált 2017-ben. Az első szavam az volt, jövőre visszajövök! És ez éppen úgy, mint az újságíró leszek, vagy a megtanulok ejtőernyőzni, sikerült! Itt ülök ismét ezen a túlzottan is rózsaszín gépen, amiről most úgy érzem, szebbet sosem láttam. Legközelebb olyanokat kellene mondanom, hogy írok egy könyvet, sportriporter leszek, egy futballklubnál fogok dolgozni, vagy eljutok az űrbe...

Oda tartok, ahol megtanultam egyedül boldogulni és közösséghez tartozni. Ahol a legkülönlegesebb barátaimat szereztem, fejlődtem mint újságíró, de mint ember a legtöbbet. Arról nem is beszélve, hogy Bajnokok Ligája mérkőzést nézhetem élőben. Ja, és majd elfelejtettem, megtanultam tésztát és rizst főzni. Tudom már, hogy minden ember másmilyen és éppen úgy jó, ahogy van. Azt hisszük, hogy tőlünk távolabb minden olyan különleges, de a helyeket a benne élők teszik azzá, az építészetükkel, a kultúrájukkal, a személyiségükkel. Innen fentről minden ország egyforma. És ahogy érzem, az összes parfüm is egyforma illatú, miután minimum három teljes üveget kifújtak a mögöttem ülők a légitársaság ajánlatából.

Sok sok szép emlék köt az Alameda parkhoz.

Kicsit mégis azt érzem, hogy oda már nem lehet visszatérni…Amikor az Erasmusra jöttem, arról írtam, vajon Lisszabonban is lesz Ádám, akinek megfájdul a füle, ha sokat beszélek hozzá? Vagy Géza, aki behajtja a témákat az emberen? Vagy Gábor, aki legnagyobb Barca drukker ismerőseim sorába zárkózott fel az utóbbi időkben? És olyan kifejezéseket használ mint az “agyam kihagy”? Áh dehogy van! Ott Sérgio van, akinél lazább vezető újságírót még nem láttam, se olyat, aki nála többet tudna mosolyogni egy nap. Meg Antonio, aki mindig arra bíztat, hogy semmi ne törje le a foci és az újságírás iránti lelkesedésemet. Ana, aki nélkül még mindig valahol Benfica negyedben bolyongva a keresném az irodát. Az elmúlt évben aztán szinte sokként ért a hír, Antonio felmondott, aztán Alexandra és Vanda is; Vanda, aki személyesen beszélt Pep Guardiolával!  Meg volt Yoon Jee, Lukas, Paulina, Talissa és még sokan-sokan mások, akik már mind otthon folytatják egy időre félbehagyott életüket. Most nem jönnek le velem a Tejo partjára tanulni néhány pohár sangriával és nem foglalunk közösen asztalt a Madeira stílusú étterembe sem. Sőt, még egy metromegállót is bezártak és nyitottak a városban egy menő, high-tech kiállítást, ahova a srácok biztos el szeretnének menni. A Benfica pedig már csak a Bl induláért játszik…

El kell tudni engedni, de hogy?

Ez most egy új kaland, új ismerősök, csak az alap ugyanaz, ami biztos: Hogy ha felszállok a zöld metróra, eljutok a Cais do Sodrera és onnan csak néhány perc séta a Praca Commercio. Hogy kedvesebben mosolyog a néni, ha Bom Dia-val köszönök és hogy az Alameda parknál dolgozik Portugália legkedvesebb fodrásza, aki előttem talán még életében sem nyírt ilyen rövid hajat nőnek. Az eper Areeiroban olcsó és finom, de nyomtatni nem szabad a kis helyi irodákban, mert szörnyen drágák. Könyvekből viszont nem tudnak kifogyni, rengeteget kapni angolul is.

Közben persze rengeteg dolog változott. A Record, a kinti újságom szerkesztősége elköltözött, de még mindig ugyanúgy adják ki a lapot. Néhányan felmondtak, de sokan még mindig azokon a hasábokon dolgoznak nap mint nap és le merném fogadni, hogy a délutáni uzsonnát kínáló nő ugyanúgy végigtolja a kocsiját a folyosókon “lunche” -t kiáltva, mint azelőtt.
Valószínű, hogy a Mini Precoban még mindig egy euró a fagyi és biztos, hogy Fehár Miki szobrát megtalálom az Estadio da Luz előterében. Viszont sokan hazamentek, új munkába fogtak, a város más pontjába költöztek. És a drága Lisszabon, maga is formálódott. Vajon most kiderül, mi az a tükrös izé, amit Belémben építettek az utolsó hetünk alatt?

És én? Én is megváltoztam, mióta hazajöttem. A napokban lapozgattam a naplómat, amibe a hazafelé vezető úton azt írtam, nem fogom hagyni, hogy ezt a jó kedvet és az élet élvezetét, ami Lisszabonban nagyon hamar a mindennapjaim része lett, itthon feladjam. Azt hiszem, ezt semmilyen téren nem sikerült megtartanom. Nehezek voltak a vizsgák, elmaradtak a kalandok és hiányzott, nagyon hiányzott a foci a munkából.

A belváros rengeteg kis utcát, bárt, mini koncertet és jól szórakozó embereket rejt.

Szóval, ha már nem fájdíthatom meg a portugál kollégák fülét is (mert az az Ádám kiváltsága), akkor együtt kell haladnom a változással – hiszen az én szívem csücske, a portugál főváros is változik, de még az otthon is; csak a fölött, amit naponta látunk, könnyebb elsiklani -  és észrevenni akkor is, amikor körülöttem történik, hogy a dolgok igenis haladnak előre. Haladnak, mennek és nem tudnak eltéríteni: egyszer egy stadionba fognak érni!

Idén a Porto nyeri a bajnoki címet és Lisszabon szervezi az Euróvíziót, én pedig már tudom, milyen érzés átzuhanni szabadesésben a bárányfelhőkön, hogy csókolnak az olaszok, az indiaiak és hogy a Géza felső fiókjában tartja a csokis kekszét. Na meg, hogy Göröcs Titi bácsi Alsóörsön tölti a nyarat és egészen a múlt hétig azt terveztem, hogyan fogok vele találkozni a Balaton-partján és nem azt, hogy mit kérdeznék Tui Patriciotol egy portugál bajnoki mérkőzés után, a mixed zónában.

Szóval most gyerünk, pasteis de Belém, Tejo, Atlanti-óceán, portugál barátok, Sagres és Sporting-Benfica városi derbi! Valaki hazatér! 

Valahol Európa felett, 2018. 05. 04.