Az Eurovízió alatt Lisszabonban – 1. rész

Addig viszont, amíg kialakul a 10 továbbjutó, még rengeteg időnk van, egy egész nap tele lehetőségekkel egy olyan városban, ahol minden utcában valami különlegesség vár. A portugál fővárosban mindig sok a turista, de a dalfesztiválra is érkeztek szép számmal a világ különböző pontjairól – habár a jegyek iszonyúan drágák voltak, mind elkeltek. A próbák és fellépések között a delegációknak is jut idejük körülnézni Lisszabonban.

A szervezés nem tökéletes: vegyük például, hogy a helyszín, az Altice Aréna környéke nincs jól kitáblázva, így előfordul, hogy az ügyetlenebb sajtómunkásoknak az egész területet meg kell kerülniük, hogy megtalálják a bejáratot. A megnyitó eseményen hosszú sorban várták a zenészeket az újságírók, de mivel egy kivetítő vagy hangfal sem volt, meglehetősen unalmasra siekrült a “mixed zone-ban” eltöltött első óra – mire végre valaki megérkezett a legutolsó bokszban várakozó magyar csapathoz. 

A helyszín viszont nem is lehetne jobb! Ez a bizonyos megnyitó ceremónia, úgy nevezett blue carpet event (mert hogy a delegációk ténylegesen egy hosszú kék szőnyegen vonultak fel) Belém városrészben volt, háttérben a híres Április 25. híddal (aminek San Franciscóban található az ikertestvére) és a Krisztus Király templommal (a riói Jézus szobor, vagy konyha nyelven az integetős Jézus kicsinyített másával). Így legalább a sztárokról készített fotókat már elrontani sem lehetett.

Vegyük át kicsit a helyszíneket: a városban túl sok minden nem utal arra, hogy itt valami világméretű (vagy legalábbis európai szintű) esemény történik éppen és milliók szeme szegeződik a városra, ha ez egyáltalán így van. Néhány posztert függesztettek ki ide-oda, villanyoszlopokra, a metróba, leginkább a külföldiek kedvéért. 

Az Altice Aréna, ahol a show lesz már ma este is, az Oriente vasútállomás és a Vasco de Gama bevásárlóközpont szomszédságában található. E mellé húzták fel a press szobát, a rajongóknak külön helyiséget és még sok mást, amire egy Eurovízión szükség lehet. Ahogy eddig tapasztaltam (egyszer már voltam ott!), az újságíróknak nincs rossz dolguk. Remek kis csomagot adtak az akkreditációhoz prospektusokkal; kézikönyvvel; lemezekkel, amik közöttt szerencsére fado CD is van; és a személyes kedvenceimmel, azulejossal, azaz a tipikusan portugál, kék csempékkel és egy nagy kapacitású külső akkumulátorral, amitől kicsit olyan érzés volt átvenni a csomagot, mintha megint karácsony lenne. 

Egy hosszúkás, nagy teremben van a helyünk és ami a legjobb ebben, hogy rengeteg külföldi kollégával lehet találkozni itt. Az asztalaikon lévő zászlókból ki is derül, ki honnan érkezett. De a városban is gyakran látni a belépőjüket a nyakukba akasztva járó munkatársakat. Egy román és egy szlovák kollégával példéul a Sporting – Benfica meccsen találkoztam. Így aztán, miközben a kivetítőn együtt nézzük majd az elődöntőket és a döntőt, jól le is lehet mérni, melyik dalok tetszenek a legjobban a nemzteközi társaságnak. 

Egyébként nem ez az első eset, hogy valami fontos esemény bérelte ki magának az Oriente környékét, a világkiállítást is tartották 1998-ban. Ezért a részt vevő országok zászlajai még mindig ott lobognak a Tejo parton. Innen jól látszik a híres Vasco de Gama híd is (nem a Golden Gate-hez hasonló), ami a maga 17.200 méterével Európa leghosszabb hídja. 

Az Euro Village-t a Praca do Comercio nevű téren álíltották fel. Ott, ahol a Tejo hullámai felérnek a térkőig, nagyobb vízállásnál belepik a hozzá vezető lépcsőket is. Itt állt a királyi palota, egészen az 1755-ös földrengésig, ami nem csak ezt a csodás épületet, de szinte az egész várost elpusztította. Azóta a tér kedvelt turista látványosség, de a helyiek, különösen a fiatalok is szívesen járnak ide. Esténként nagyon megkapó a hangulat a Tejo partjának ezen szakaszán, nincs zajongás, az emberek csöndben figyelik a sötét folyón megcsillanó fényeket, az Április 25. híd kivilágított sziluettjét és az általában pirosban pompázó Jézus szobrot. Mellette egy aprócska homokos partszakasz húzódik, ahol inkább napozni szoktak az emberek, mint a Tejoban úszni, ami elég veszélyes is lenne – csakúgy mint otthon a Dunában.

Az Euro Village (egyébként itt van az Euro Club is, ám oda csak a regisztrált vendégek léphetnek be, míg a Villagebe akárki, akit érdekel az Euróvízó) bizonyára a homokszobrokat készítő forgalmát is megdobta, aki a parti homokból elképesztő alkotásokat tud létrehozni, volt óriás kutya, sellőlány és a nemzeti ünnepeikhez kapcsolódó műve is. Néhány méterrel odébb egy másik férfi kövek egymásra helyezésével épít szobrokat, néha le is festi őket. Ezeknek nem csak az a különlegességük, hogy az egyenetlen kövek stabilan megállnak egymáson, hanem hogy valódi figurákat mutatnak, például Portugália egyik jelképét, a kakast. Mindketten ki szokták tenni kalapjukat a műveik elé egy kis apró reményében... 

A tér másik odalán aztán ott várja a látogatókat Alfama városrész csak néhány utcányira. A legöregebb kerület – az egyetlen ami túlélte a földrengést és az azt követő özönvizet. A látszólag egymás hegyén-hátán álló házak közül sokat a már emíltett azulejos csempék díszítenek és az igazi latinos hangulatot még a járókelők fölött száradó ruhák is megdobják. 

Itt rengeteg kis szűk utca fut, amik az európai, latin főváros érzetét keltik, de azért sötétben már inkább válasszuk a tágasabb utakat. Igaz, Lisszabon Európa legbiztonságosabb városa, de talán még a Vatikánban sem mennék be jó szívvel egy sötét sikátorba...

Itt van otthon a fado zene is. De erről majd a következő részben...